Kultúra

Amiről lemaradtam

Amiről lemaradtam

2010. november 30., kedd
Amiről lemaradtam

Hétfő, 19 óra, Reök-palota, Maladype Színház, Platonov. Volt már szerencsém látni pár előadásukat, még a fővárosban. És vasárnap este örömmel láttam, hogy másnap Szegeden szerepelnek. Zseniális társulat, meg kell nézni őket!

Hétfő délelőtt nyitásra el is mentem a Reökbe, hogy vegyek két jegyet estére, mert ezt meg kell mutatnom Boginak. De sajnos teltház volt, és a pénztáros segítőkészsége ellenére nem kaptam már jegyet. Így elúszott egy újabb élmény, na meg a heti írásom témája. Az utóbbi nem olyan nagy probléma, az előző évben látott előadásaikat bármikor nagyon szívesen felidézem. A teltház pedig az önző elkeseredés mellett azért pozitív élmény is volt: jó tudni, hogy másoknak is tetszik, amit csinálnak. A társulat által színre vitt darabok elképesztő koncentrációt, fizikális igénybevételt követelnek. A rendező, Balázs Zoltán és a színészek a darabok után szívesen maradnak egy jó hangulatú beszélgetésre, ahol a közönség kérdezhet, kritikát mondhat. De az óriási összhangon, - mely látszik a társulaton - és a megdöbbentő nyelvhasználaton, gondolkodásmódon kívül nagyszerűségüket bizonyítja a közönséggel való szoros együttműködés, az improvizációs helyzetek keresése, a nézők bevonása a mű alakításába. A nézők és a színészek közötti kölcsönös kapcsolat a legerősebben a Leonce és Lénában volt jelen, ahol a dramaturgia is a színészek feladata (is) volt, tehát a műhelymunka során, a próbák alkalmával lehetőséget kaptak egy-egy jelenetet úgy színre vinni, ahogyan ők gongolták. És a színész-dramaturgok a rendező hangján keresztül választási lehetőséget adtak a közönségnek, hogy egy-egy jelenet mely változatát szeretnék látni. Ez ám a meta! És ha itt tartunk, megengedek magamnak egy kis személyes kitérőt. A színházat csodálom, de sosem éreztem a magaménak. Ez különösen akkor volt igaz, amikor még nem találkoztam egyetlen alternatív színházzal sem, csak a nagy kosztümös, klasszikus darabokat szinte szó szerint úgy szinre vivő előadásokat láttam, ahogyan azokat könyv formában el lehet olvasni. De utána jött a Krétakör és a Maladype. A befogadás sokoldalú, a darabok előhívják a nézőkből a folyamatos értelmezést, gyakori stratégiaváltásokkal. Mindeközben pedig a darab alakításába is bevonják. A végére az az elégedett érzésed támad, hogy na, ezt megcsináltuk! És persze a részesedés nem jelenti egy pillanatig sem azt, hogy akkor ezt megértettem, hazamegyek, és elfelejtem. Kiváltják az emberből a folyamatos gondolkodást. És amit a Maladype az imént elsoroltak mellett garantál még: a hagyományos színházi elvárásoktól való mentesség. Ez a néző bevonásán túl a viselkedési normákra is vonatkozik. Ami engem illet, jobban érzem magam a „színházban” hétköznapi viseletben, ásványvizes palackkal a kezemben, mint kisestélyiben feszengve, kiszáradt torokkal és a tizenötperces vastapstól fájó tenyerekkel. Úgyhogy készülök ismét az általam szívesen látogatott „színházba” menni, mely ez esetben tulajdonképpen egy kiállítótér, amelyben együtt játszunk és értelmezünk. Úgy néz ki, hogy januárban a Maladype társulat ismét Szegedre, a Reökbe látogat. Lassan meg kell venni a jegyeket. Figaro házassága, Törőcsik Mari vendégszereplésével. Erről most nem maradok le.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.