Esettanulmány: „városrendezés” kontra munkahelyteremtés

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Avagy Mi lesz veled Szeged II. rész

Már az országgyűlési választások idején kampánytémává vált a foglalkoztatottság csökkenése, később a helyhatósági kampányban még nagyobb hangsúlyt kapott. Beszélni sokat lehet a munkahelyteremtésről, de ha cselekvésre kerül a sor, a legtisztességesebb szándék is meg tud fenekleni a Magyarországon mintegy másfél évtizede korlátlanul és minden kontroll nélkül uralkodó bürokrácia által teremtett, a józan ész számára felfoghatatlanul ostoba akadályokon.

Ezt egy tényleg a való életből vett példával tudom érzékeltetni. Véletlenül akadtam össze nemrég az ún. „kiemelt gazdasági övezet”, a volt öthalmi laktanya és környéke szabályozási tervével. Negyven éve foglalkozom városrendezéssel is, ezalatt igen sok képtelenséggel találkoztam, de bízvást mondhatom, hogy ekkorával még nem.
A jó fél évtizede jóváhagyott terv deklarált célja a munkahelyteremtés volt, nyilván erről puffogtak is a frázisok a terv közgyűlési előterjesztése során, azonban az elmúlt idő alatt ebben az ügyben nem történt az égvilágon semmi. (Nb.: Németországban az ilyen jellegű tervek „kihordási ideje” jellemzően öt év…) Nem csoda, a munkahelyteremtést a jóváhagyott terv minden lehető eszközzel gátolja.

Laktanya: hadüzenet az iparnak?

Kezdjük a legnagyobb fejlesztési kapacitást jelentő több mint 100 hektáros laktanya-területtel! Az állami tulajdonú terület majdnem felét a terv városi célú erdőnek, zöldterületnek, főútnak jelölte ki. Ez derék dolog lett volna, ha nem munkahelyteremtés lett volna a feladat. Továbbá jogállamban ilyen dolgokat vagy önkormányzati tulajdonú vagy erre a célra kisajátítható területre terveznek. (A kisajátítás költsége az adott esetben ma 2 milliárd körül lenne. Ezt is a munkahelyteremtők fizessék meg? A tervet jóváhagyó közgyűlési többség ugyanis erre egy fillért se szavazott meg!)
Nézzük most az építési feltételeket! Minden értelmes ember, aki már látott ipari épületeket, tudja, hogy ezek többnyire a kisebb üzemeknél 4-5 méter körüli magasságú, nagyobbaknál esetleg 8-10 méter magasságú földszintes csarnokok. No és mekkora itt az előírt legkisebb építménymagasság? Tessék megfogódzkodni: 12,5 méter, amint az a tervből és a területre vonatkozó „sajátos előírásokból” kiolvasható! Tehát ha egy „kkv” arra vetemedik, hogy itt munkahelyet teremt, építsen három csarnokot egymás fölé, egyet magának, két feleslegeset pedig saját költségére és az önkormányzat nagyobb dicsőségére?
Nézzük meg az infrastruktúrát is! Egyes más városok közművel-úttal ellátott ipari parkokkal várják a munkahelyteremtőket, de Szeged a jelek szerint nem ereszkedik le idáig a „kiemelt” gazdasági övezetben sem. A tervhez tartozó „sajátos előírások” ugyanis kerek-perec kimondják, hogy a közművesítés és az útépítés a telektulajdonosok dolga a pucér szántóföldön, illetve bozótosban. Akkor is, ha nyilvánvalóan nem az ő érdekeiket, hanem nagyobb részt az önkormányzat valódi vagy vélt érdekeit szolgáló útról vagy közműről van szó!
Csoda-e hát, hogy növekedett a munkanélküliség Szegeden? Milyen termelő beruházás tudna elviselni ilyen feltételeket? És akkor miért nem lehet egy rossz rendezési tervet egy tollvonással érvényteleníteni, kérdezhetné valaki? Azért, mert van olyan törvény, ami ezt is csak egy minimum fél évig tartó bürokratikus procedúra után teszi lehetővé!

Bürokrácia, ami felszippantja a felelősséget is

Hallottam, hogy egy mérnöktovábbképzésen egy jogász előadó feltette a kérdést: ha egy épületet tervező mérnököt tervezési hiba okozta néhány milliós kárért felelősségre vonnak, vajon miért nem felelős senki azokért a milliárdos károkért, amiket az alkalmatlan településrendezési tervek okoznak? Erre a logikus kérdésre én a következőket tudnám válaszolni: – azért, mert a felelősség eltűnik az önkormányzati bürokrácia, a tervező, a tervet egyeztető vagy harminc főhatóság és szakminisztérium kollektív felelőtlensége homályában; – mert a terveket gondolkodás és valóságos szakmai kontroll nélkül hagyják jóvá az önkormányzati testületek szavazógépezetei, így a felelősség kérdése fel sem vetődik, – a károkat pedig viseli a „dolgozó nép”.
A bemutatott példa csak a város egy területrészére vonatkozó alkalmatlan településrendezési tervet ismertet. Vajon mi a helyzet a településrendezési tervekkel általában és a város egészének településrendezési tervével? Lehetnek-e ezek alkalmas eszközei egy ésszerű településpolitikának? Ez a témája a következő fejezetnek.

Kiss István

(Az okleveles építész cikksorozatának első részét „Városépítészet, városszépítészet – ami Szegedről hiányzik” címmel olvashatták. A szakember városépítészeti sorozatának következő írását jövő héten publikáljuk.)

Előző sztori

Termésbábok a Füvészkertben + FOTÓK

Következő sztori

Eszközfejlesztő műhely nyílik Mórahalmon mozgássérülteknek + HANG