„Miért hagytál el engem?” – hol van Isten, amikor…?

Cikkünk frissítése óta eltelt 10 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.”

(János evangéliuma 3:16-18)

Miért engedi meg Isten azt a rengeteg tragédiát és borzalmat? Hol van Isten, amikor fáj? Elfordul, nem látja, amikor igazságtalanul szenved valaki? – ezek és ehhez hasonló kérdések záporoztak rám egy hűvös késő éjjeli órán, Szeged belvárosában. Nem először és nem utoljára hallottam ezeket a tépelődő gondolatokat, őszinte kétséget, de mindig szem előtt tartom ha, valakinek a szívében megfogalmazódik az égbe kiáltó igazságtalanság érzése: hát hol volt az Uram, az Istenem, amikor szenvedek…?

Óhatatlanul is eszembe jutott, hogy vajon ebben a városban hányan emelhették már kétkedő, de ugyanakkor mégis reménykedő szemüket az ég felé? Hányan értékelték már úgy, hogy ha van is Isten az égben, őrá ugyan le nem tekintett, ha csak nem egy gunyoros fintorral, valami megvető ábrázattal kárhoztatva őt. Vajon mennyire vérlázító, ha leírom: az ember egy ki nem érdemelt jóindulat révén kapja meg a megváltást. Senki egy jottányit nem tett és tesz hozzá a saját üdvösségéhez. Kell-e keresnünk a gonoszságot és a rossz szándékot a világban? Mit érdemel az ember, ha ember voltát nézzük? „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (János evangéliuma 3:19)

Senkit nem kell a rosszra megtanítani…

„ … mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségnek…”

(Pál rómabeliekhez írt levele 3:23)

Még egyetlen gyermek sem látott napvilágot ezen a Földön, úgy, hogy ne a jóra, de a rosszra kellett volna megtanítani. Senkit nem tanítottak a szülei arra, hogyan kell rossz fát tenni a tűzre, van, ami belülről fakad. Az eredendő bűn fogalma nem egy mítosz, ha valaki önmagát fogyatkozás nélkülinek látja, akkor az önkritikájával és homályos tekintetével van gond: megcsalja önmagát. Istentől elválasztva születik meg az ember, és bármennyire is szándékában áll a jót tenni, valahogy mindig elvéti a célt. Az íjászatban ismert fogalom a „bűn” szó görög eredetije, ami pontosan ezt írja le: a kilőtt nyíl célt téveszt, elvéti a célpontot. Ilyen maga az ember is, emelheti íját a legjobb szándékkal vállához, mégis elvéti az eredeti szándékot. Az embernek ez a céltévesztő magatartása, bűnös mivolta, az, ami elválasztja az Atya szeretetétől.

A világ legfájdalmasabb kiáltása… „Eli, Eli lama sabaktáni?”

„Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelemből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által”

(Pál rómabeliekhez írt levele 3:24)

A világtörténelem legfájdalmasabb kiáltása már elhangzott: „Éli, Éli lamá sabaktáni? azaz Én Istenem, Én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Máté evangéliuma 27:46) Mindez attól személytől hangzott el a keresztfán, aki egyszerre volt Isten és ember. Jézus legmegrázóbb szenvedése nem a verésekben és korbácsolásokban rejlett: abban a pillanatban koncentrálódott, amikor az Istennel való tökéletes közössége után az Atya elhagyta Őt. Mindezt kiért történt? Értünk. Ha létezett fájdalom és szenvedés valaha, akkor ez benne összpontosult ebben a kiáltásban. Mindezt azért, hogy nekünk már soha ne legyen meddő az a reményünk, amiben Istenhez kiáltunk. Ezt nevezik helyettes áldozatnak, ezért aki ezt elfogadja, nem az eredeti érdeme szerint, hanem Isten kegyelméből a szellemi halálból átkerül az életre, az örök életre.

Városunkból, Szegedről is lehet a fagyos éjjelben és lehet az enyhébb nappalokon is Istenhez kiáltani, de senki se verje öklével büszkén a mellkasát, mondván: az embert érdemtelenül érik megpróbáltatások, hisz mi fogyatkozás lelhető benne? Aki felkiált Hozzá, annak tudni kell, hogy nem az érdemei alapján hallgatja meg, hanem az Áldozat révén, amit Fiában hozott. Aki szégyell innen felkiáltani, mert ma már csak a gyengék és ostobák teszik azt, megfosztja magát attól a személytől, aki valósan segíthet akkor, amikor fáj.

Default thumbnail
Előző sztori

Szerda: Orgonáljunk együtt!

Default thumbnail
Következő sztori

Az ellenzék nem támogatja az alkotmánymódosítási javaslatokat

Legutóbbi hasonló cikkek