Az a nő vagyok, akinek mások mondanak?

Leélhetünk úgy egy életet, hogy elégedetlenek vagyunk azzal a személlyel, akit a tükör, vagy kifejezetten a mások felénk fordított tükre mutat. Hát valóban az lennék, akinek mások mondanak?

Egy olyan individualista világban élünk, ahol a „találd meg önmagad” mozgalmak tucatjai kínálják fel a lehetőséget, hogy kezet foghass a gyakran grimaszokat vágó belső éneddel, ezzel biztosítva egy olyan megkérdőjelezhető békét, ami játszi egyszerűséggel felrúgható. Megdöbbentő, hogy milyen sok ember küzd a helyes énképért, és még ennél is megdöbbentőbb, hogy a többség sohasem talál rá. A környezetünkből folyamatosan érkező visszajelzések egy része lepereghet rólunk, egy részéről megpróbáljuk elhinni, hogy lepergett, egy része pedig szíven üthet bennünket. Amikor épp nem is a médiából felénk ömlő külsőségekben rejlő elvárások tucatjaival kell megküzdenünk, akkor lehet, hogy lelkünk egy degeneráltnak vélt kinövésére koncentrálunk, amitől igyekszünk megszabadulni. A harc szinte állandó jelleggel zajlik, olykor látens módon: sokszor fel sem tűnik, hogy bárhova szívesen tekintünk, csak önmagunk mélyére ne kelljen néznünk. Egy különleges fiúnak az esetével világítanék rá arra, hogy milyen az, mikor nem cél, hanem pusztán egy eszköz az, aki vagyok.

Doug Vinson

írta le „Dagadt Albert” személyét, egy valóságos esetet. Történt egyszer, hogy a szerző valamilyen vásárban nézelődött, amikor egy hangos, nézőket toborzó mondatra lett figyelmes. „Itt látható Dagadt Albert a világ legkövérebb embere igazi, élő és fél tonnát nyom!” Az író bízott benne, hogy egy kitömött bábu, vagy valami más vásári csalás áldozata lesz, de maga is megdöbbent, amikor egy háromfalú bódéban megpillantotta az ott ücsörgő hatalmas embert. Albert elmondta magáról, hogy Mississippiben született és egy öröklődési hiba folytán lett abnormális a test súlya, 440 kg-ot nyom. Nyugodtan felelgetett a bámészkodók kérdéseire, a gúnyos megjegyzéseket higgadtan hárította, míg aztán egy kamasz megkérdezte tőle, hogy milyen érzés a világ legkövérebb emberének lenni. Ekkor Albert elmondta, hogy hite szerint Isten teremtette olyanná, amilyenné lett, és így szereti őt, hiszi, hogy a teste egy nap meghal, de a lelke tovább él. A szerző leírja, hogy egyes hallgatók miként sápadtak le, mások miként hallgatták végig Albert beszámolóját hitéről, Isten szeretetéről. Albert esete két nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet az énképpel kapcsolatban. Hitt valamiben, volt egy célja, így az, aki volt, eszközzé lett abban, amit másoknak közvetíteni szeretett volna az életéből. A másik, és talán ennél is fontosabb tanulság, hogy nem pusztán az lett számára eszközzé, aki volt, hanem az is, akinek mások hitték: egy elesett, szerencsétlen sorsú fiatalnak, akivel az élet igazságtalanul elbánt. Ez volt az, amire játszi könnyedséggel rácáfolt a magabiztos válaszaival, úgy hogy végül a záporozó kérdések helyett ő maga vette át a szót, ez mélyebben hatott a hallgatóságra, mint a meglepetés ereje. Volt egy előzetes elvárásuk, arról, hogy milyen lehet ez a fiú, éppúgy ahogy mindenki másnak van egy elvárása arról, hogy milyen lehet ez a nő. Amikor nem a külső elvárásoknak igyekszünk megfelelni, hanem a saját személyes elköteleződésünk, elhatározásunk, feladatunk szerint cselekszünk, akkor az valóban több lehet a környezetünk számára mint megdöbbentő. Ilyenkor jönnek el azok a pillanatok, amikor az aki vagyok, és akinek mások hisznek, másodrendű helyre szorul azzal szemben, amit én látok célnak az életemben, így lehet eszközzé a külső, éppúgy mint a személyünkkel kapcsolatos hiedelmek, sztereotípiák. Bár feltörhetnek a küzdelmek önmagunkkal, akár külsőnkkel akár bensőnkkel kapcsolatban, de nem mindegy hogy mi áll a középpontban, ha csak önmagunkra figyelünk, örökké elégedetlenek leszünk, de ha távolabbra tudunk tekinteni, akkor láthatjuk meg igazán, hogy azok, akik vagyunk nem a cél, hanem egy eszköz lehet, abban, amit szeretnénk önmagunkból másokkal megosztani.