Vélemény

A Gyurcsány-éra nyögvenyelős vége

A Gyurcsány-éra nyögvenyelős vége

2010. április 16., péntek
A Gyurcsány-éra nyögvenyelős vége

A Fidesz ellenfelei által sokat bírált, sőt megmosolygott „Egy a tábor, egy a zászló” elv tehát mégiscsak bejött, ha a jobbközép szavazókat tekintjük, hiszen szavazatmaximálás, de főleg mandátummaximálás területén hatalmas sikert hozott.

Unalmas kampány után unalmas választás, összegezhetném a voksolás első fordulóján történteket, ha nem gondoskodtak volna negatív szenzációról mindazok, akik országos szinten annak lebonyolításáért tartoztak felelősséggel, ám e felelősséget nem érezték át és – a közvélemény által várt lemondásukkal - utólag sem vállalták. Bevallom, már akkor rosszat sejtettem, amikor a regnáló hatalom az ismert előéletű és hovatartozású Szigeti Pétert és Halmai Gábort „tette meg” az Országos Választási Bizottság két vezetőjévé, s már arra sem találtam logikus és jóindulatú magyarázatot, hogy az OVB mi alapján döntötte el, melyik jelölttől vonják meg a mentelmi jogot és melyiktől nem. Minthogy azonban az alábbiakban a pártok szereplését értékelem röviden, annyit fűzök csak a vasárnap esti skandalumhoz: sikerült százezrek örömét elrontaniuk, a nyolcéves SZDSZ-MSZP ámokfutást lezáró aktust népünnepély helyett össznépi bosszankodássá silányítaniuk. Unalmas választás – ez alatt azt értem, hogy az eredmények voltak „unalmasak”, azaz szenzációmentesek, hiszen mindenben igazolták az utolsó heti szinte egyöntetű előrejelzéseket: a Fidesz-KDNP fölényesen, vélhetően kétharmaddal nyer; az MSZP nagy zakót kap, de nem semmisül meg; a Jobbik jól szerepel, de országos szinten a kommunista utódpárt mögé szorul; a kis pártok közül pedig vélhetőleg az LMP lesz a befutó. A Fidesz-KDNP átütő győzelme elsősorban annak köszönhető, hogy az egyéni kerületek elsöprő többségében diadalmaskodott, a főváros XIII. kerületét kivéve nincs az országnak olyan szeglete, ahol ne ő volna a legnépszerűbb párt. Ugyanis ha az abszolút számokat nézzük, arra a meglepő megállapításra juthatunk, hogy a második Orbán-kormány mögött mindössze 18 ezer támogató szavazattal fog több állani, mint állt 2006-ban a Gyurcsány-kormány mögött! Ám e mostani támogatás egyöntetű az országban, területileg amannál lényegesen egyenletesebben oszlik el. Négy éve ugyanis az MSZP-re 2 336 705, az SZDSZ-re 351 612 állampolgár adta voksát, azaz az akkori kormány 2 688 317 igen szavazatra alapult, míg most a kormányt alapító Fidesz és KDNP közös listája 2 706 292 szavazatot kapott. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a területi listás győzelem önmagában nem elegendő, hiszen a megszerzett mandátumok száma számít, esetünkben az, hogy a Fidesz letarolta az egyéni körzeteket. Míg négy éve a külön induló MSZP-SZDSZ konglomerátumnak a kétmillió hétszázezernyi voks 210 mandátumra (a képviselői helyek 54,4 százalékára) volt elegendő, addig most az együtt induló Fidesz-KDNP szövetségnek nagyságrendben ugyanannyi szavazat kényelmes kétharmados mandátumarányt jelenthet, hacsak valami földindulás nem történik a második forduló előtt. A Fidesz ellenfelei által sokat bírált, sőt megmosolygott „Egy a tábor, egy a zászló” elv tehát mégiscsak bejött, ha a jobbközép szavazókat tekintjük, hiszen szavazatmaximálás, de főleg mandátummaximálás területén hatalmas sikert hozott. Zuschlag-ügy ide, békávés talicskatologatók oda, az MSZP nem semmisült meg, sőt közel egymillió (990 428) voksot gyűjtött, igazolva, hogy változatlanul működőképes az a vallás, amelyet a kommunista utódpárt hívei gyakorolnak – bármennyire is reménykedtek sokan a jobboldalon, hogy ezúttal sikerül az MSZP-s „egyházat” szektává zsugorítani. Végváraik az Angyalföld kivételével elestek, jelentősebb utóvédharcokat a főváros mellett megyénk, illetve Borsod és Heves egyes körzeteiben folytatnak, a végső siker csekély esélyével. A tizenkilenc megyéből tízben végeztek a második helyen, a Jobbik fölött aratott győzelmüket azonban elsősorban a Budapesten elért 25 százalékos eredményüknek köszönhetik. A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy Gyurcsánynak hála, négy év alatt elpártolt tőlük támogatóik csaknem hatvan százaléka, egymillió-háromszázötvenezer ember. S minthogy a közülük mandátumhoz jutók között új arcokat alig fedezhetünk föl, meg fogják alakítani a levitézlettek frakcióját. A Jobbik (855 436 szavazat) kilenc megyében hozta a második helyet, az északkeleti és az alföldi megyékben (Csongrád kivételével) mindenütt; Borsodban és Hevesben 25 százalék fölötti eredménnyel. Áttörést hajtott végre a Dunántúlon is, hiszen Zala megyében az MSZP-t maga mögé utasította, s általában is igaz, hogy a tavalyi EP-eredményén a Dunától nyugatra is értékes százalékokat javított. Az is belefért a papírformába, hogy a fővárosban gyengébben szerepel majd, ennek mértéke azonban talán az első komolyabb meglepetés. Különösen, ha azon budai körzetekre gondolunk, amelyek a MIÉP fénykorában Csurkáék legfőbb bástyáinak számítottak – itt jóval tíz százalék alatt maradtak. Azt kell vélelmeznem, hogy a Fideszhez és az MSZP-hez közel álló sajtó együttes, erőteljes támadásai itt találtak táptalajra, a kelet-magyarországi Jobbikosok ingerküszöbét azonban nem érték el. Revideálnom kell hát korábbi definíciómat, legalábbis részben. A Jobbikot ideológiai síkon továbbra is a MIÉP és az 1990-es években sikeres kisgazdapárt utódpártjának tartom, az viszont bebizonyosodott, hogy szavazói bázisának nagy hányadát immár más összetételű társadalmi csoportok alkotják. A másik meglepetést az LMP szolgáltatta, 386 876 szavazata minden várakozást felülmúlt. Távol áll tőlem a rosszindulat, de nem hallgathatom el, hogy a gyanúsan sima, „farvizen” való beevezést nem saját érdemüknek, hanem a körülmények szerencsés alakulásának, vagy - más politikai erők általi, nagyon is tudatos - alakításának tudom be. A sajtó szinte egyöntetű, kivételes jóindulata (a Jobbik sem látta meg bennük az ellenfelet!), a közvélemény-kutatók utolsó heti „beteljesített jóslatai“ erre engednek következtetni. Elért eredményei számosságban és eloszlásban is kísértetiesen hasonlítanak az immár kísértetpárt SZDSZ egy ciklussal ezelőtti teljesítményére. Parlamentbe jutása azon kívül, hogy közel négyszázezer szavazatot vont el főként az MSZP-től és a Jobbiktól, más okból is kedvező a Fidesznek: abban az esetben, ha valami csoda folytán mégsem jönne össze a kormánypárti kétharmad, „B-megoldásként” még mindig ott a hajlékony kispárt. A sarkalatos törvények megalkotásakor nem kell majd a Jobbikkal bíbelődniük. Nem állom meg, hogy ne szóljak az első szavazókról. Ők, a 18-22 esztendős egyetemisták-főiskolások alkották a késő éjszakáig sorban állók túlnyomó többségét. Nekik főleg, de a huszonéveseknek általában meg lehetett a véleményük apáik nemzedékéről. Rólunk, akik amúgy olyan büszkék szoktunk volt lenni az 1990-es „rendszerváltásunkra”, amely egy nyolcéves rémuralomba torkollott. Büszkék, büszkék - gondolhatták, de udvarias emberek lévén nem mondták -, oszt’ még egy nyamvadt választást sem tudnak tisztességesen levezényelni. Ezek után csodálkozhatunk-e, ha igen jelentős hányaduk az elmúlt húsz év parlamenti csatározásaiban részt nem vevő új pártokra, a Jobbikra és az LMP-re húzta be az ikszet?

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.