Nem adom fel

A Dörögdi Fesztivál második napja már kezdett emlékeztetni a régi „Völgyek” hangulatára. Az utcákon le-föl sétáltak hátizsákos fiatalok, az udvarokból, kocsmákból zeneszó szűrődött ki. Én az „Ősök házában” egy Mátraaljáról érkezett pékkel kóstolgattam a Tündér sört. Az asztalon szépen dagadt vagy húsz kiló kenyértészta. Az udvaron még a méhek is földre pottyantak a trópusi hőségben.

A Nem adom fel zenekar kis késéssel kezdett a színpadon, a kevés várakozó szépen elfért a néhány fa keskeny árnyékában. Talán ha a nézők fele tudta, hogy sérült emberekből álló csapatot fog hallani. Ennek ellenére kezdés után a nézők száma folyamatosan emelkedett, mindenkit elkapott a béke és a szeretet hangulata, ami a zenéből és a szövegekből áradt. Minden alkalommal, amikor a Down-kóros, értelmileg akadályozott emberekből verbuválódott csapatot látom, megélek egy aznapi csodát. Mert a tehetség utat tör magának, akinek van szeme és füle hozzá, nem mehet el mellette érzelmek nélkül. Az évek során a közkedvelt és ismert slágereket elhagyták, szövegeiket és zenéjüket is maguk írják. Egyszerűek és szépek. Bátran és leplezetlenül lép elénk a gyermek, aki mindnyájunkban ott van mélyen. Nem kérnek semmit, csak elfogadást és szeretetet. Szerintem nem olyan nagy kérés. A koncert végén a technika ördöge előbújt és elment az áram. Éppen a „nem adom fel” dalt énekelték. Nem hagyták abban, nem méltatlankodtak. Hiszen a dal róluk szólt. Egy szál gitár hangjára együtt énekelte a refrént az együttes és a mintegy száz néző. Taliándörögd, 2009. augusztus 1.