Egyház

A Papság Éve: Vianney Szent Jánosról

A Papság Éve: Vianney Szent Jánosról

2009. június 26., péntek
A Papság Éve: Vianney Szent Jánosról

A Papság Éve - I.

papsag_eve_

Június 19-én XVI. Benedek pápa az ars-i plébános, Vianney Szent János halálának 150. évfordulója alkalmából hirdette meg a Papság Évét. Az évet ünnepélyesen június 19-én, Jézus Szent Szívének ünnepén, a papok megszentelődéséért tartott imanapon nyitotta meg a Szentatya. Az évfordulóhoz kapcsolódó szent életének tanulmányozásával útmutatást kaphat nemcsak a hivatását gyakorló pap, hanem a ma embere is az alázatos, jámbor, türelmes és egyszerű élethez.

Vianney Szent János

(Dardilly (Lyon mellett), 1786. május 8.; Ars, 1859. augusztus 4.) gyermekkora nehéz időkre esett: a nagy francia forradalom alatt éjszaka, titokban járhatott hittanórákra, melyeket a kolostorokból elűzött, civilruhás apácák tartottak; első szentáldozását is egy istállóban tartották. Írni és olvasni alig tanult meg, mert atyjának szüksége volt rá mezei munkájához - nem csoda hát, hogy Balley abbé, a párizsi Szent Genovéva-apátságból vidékre került pap először nem is akarta vállalni János papi pályára való felkészítését, hiszen a fiú ekkor már 19 éves volt, és alapvető gondjai voltak a tanulással. Balley abbé viszont első személyes találkozásuk után, látva a fiú jámbor lelkét, János feltétlen támogatójává lett, anyjához fordulva ennyit mondott: ,,Legyen teljesen nyugodt, ha kell az életemet adom oda érte!'' Szellemi képességeinek szerénysége miatt a szemináriumi tanárok nem találták alkalmasnak a papi pályára. A lyoni érseki helynök azonban másképpen vélekedett, és végül felszentelték azzal az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.''

ars_i_plebanos

Nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van az egyháznak - vélte a helynök. 1815-ben szentelték pappá. A későbbi nagy gyóntató, akihez messze földről érkeztek emberek bűnvallásra, teológiai műveltségének hiányosságai miatt felszentelése után eleinte nem gyóntathatott. Pártfogójának, Balley abbénak a halála után a püspök Ars-ba küldte plébánoshelyettesnek: a csupán mintegy hatvan családot számláló, elkereszténytelenedett faluban János sokáig magányos volt, és kemény vezeklést tartott: kevés étellel és az Oltáriszentségnél tartott virrasztással teltek napjai. Többször megpróbálta magát máshová kérni, vagy egyszerűen elmenekülni Ars-ból, de végül mindig meggondolta magát, vagy az emberek hozták vissza. Míg magát a többi pap között ügyefogyottnak látta, azokat, akik rábízták magukat, a tökéletesség útjára tudta vezetni. Néhány család át is települt Ars-ba, akiket megragadott János szava és élete, és a falu is egyre inkább kezdte megbecsülni a pap munkáját - ez a vonzerő tette később Ars-ot zarándokhellyé. János életét azonban továbbra is gyötörték a többi paptól kapott bírálatok, valamint alaptalan vádakkal a falu megpróbálta botrányba keverni. Egyedül a szentmisében talált vigaszra és felüdülésre. Elhatározta, hogy a Gondviselésről elnevezett ars-i iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. A gyerekeknek minden délután hittanórát tartott, első csodatétele is ehhez az otthonhoz kapcsolódik: lisztet szaporított. Ugyanakkor az otthonnal olyan anyagi gondok jártak együtt, amelyek haláláig elkísérték. 1832-ben, mikor Franciaországon kolerajárvány söpört végig, de Ars-ba nem ért el a szörnyű kór, amit a plébános érdemeinek tulajdonítottak, és a falubeliek ismét hinni kezdtek. Ekkor idegenből, a környező falvakból egyre többen jöttek hozzá gyónni, János pedig olykor napi 10, 12, sőt 18 órát is gyóntatott: különösen jól ismerte az emberek szívét, és olvasni tudott bennük.

Olykor gyóntatás közben könnyekre fakadt. Mikor valaki ezen elcsodálkozott, azt mondta neki: ,,Barátom, azért sírok én, mert ön nem siratja a bűneit.'' Ez az ember az otthoniaknak elmondta: ,,Biztosíthatom önöket, ha valaki sírni látja az ars-i plébánost, lehetetlen, hogy maga is sírva ne fakadjon.'' (1)

Maga a püspök is gyóntatószékéhez járult, miután vizsgálatot indított a János elleni áskálódások miatt, de nem talált semmit. Az esetet jól jellemzik szavai, miszerint azt kívánta papságának: ,,Bárcsak egy morzsányi volna bennük az ars-i plébános ostobaságából!'' János magányosan és kimerülten halt meg 1859-ben - 150 évvel ezelőtt. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a

plébánosok patrónusává

nyilvánította. "Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra, hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé" - fogalmaz a Szentek élete (1).

***

A Papság Évéhez kapcsolódóan rendszeresen jelentkezünk a témához kapcsolódó írásokkal, interjúkkal. Érdeklődő Olvasóink szíves figyelmébe ajánljuk összeállításunk forrásait:

(1) Diós István: Szentek élete. II. kötet. Bp.: Szent István Társulat, 2009. Internetes elérhetőség (korábbi szövegváltozat):

http://www.katolikus.hu/szentek/szent119.html

(2) Bangha Béla (szerk.): Katolikus lexikon. Magyar Kultúra Kiadó, 1931. (3) Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon. V. kötet. Bp.: Szent István Társulat, 2009. A kép forrása: http://www.annussacerdotalis.org/pls/clerus/v3_s2ew_CONSULTAZIONE.mostra_pagina?id_pagina=1705

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.