Írjon nekünk

Közélet

Szeged: Tragédia két felvonásban? – II. rész

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:





„Építeni kell csak, azt is csak annyit, amennyi kell, nem rombolni. Provinciális kispolgári kivagyiságból pedig végképp nem. Higgye el az olvasó, a huszárszobor kérdése csak a gomb a kabáton. A baj magával az építészeti értékek szisztematikus rombolásával van” – állítja Kiss István okleveles építészmérnök, településrendező, a Csongrád Megyei Építészkamara elnökségi tagja. Az államszocializmus idején történetek elemzése után dolgozatának második részében a szegedi belváros arculatcsonkításának utóbbi éveit veszi górcső alá.

Szünet, közjáték

A kilencvenes években egy ideig úgy látszott, a város kezdi megbecsülni épített örökségét. Talán kár is emlegetni az előző korszak siralmas örökségét, talán még azt is helyre lehet hozni, amit akkor elrontottak. Magam is dolgoztam évekig a belváros rehabilitációs programján. Programunk szellemét, úgy tűnt, elfogadta a politikai térfél ellentétes oldalán álló Szalay- és Bartha-féle városvezetés. Mind a kettő a elfogadta a Kárász utcai térsor-rehabilitáció olyan megoldását, ami a Belváros Európában is ritkaságszámba menően egységes eklektikus épületállományával harmonizál. Ez – a kelleténél ugyan sokkal-sokkal több tejszínhabbal nyakon öntve – meg is valósult.

Jön a második felvonás?

Aztán mintha újjáéledt volna hatvanas-hetvenes évek szelleme, amiről már majdnem azt hittük, hogy végső nyughelyére került. Tévedtünk.
Először az Anna kúton akartak valakik valami „modernat”, nem olyat ám, mint a Kárász utcán, nehogy már egységes arculata (újmódian „brandje”) legyen az akkorra már műemléki jelentőségűnek nyilvánított belvárosnak! Hogy néz az ki, ha nem esztétikai zsibvásár egy történeti karakterű belváros! Én ezzel nem értettem egyet a helybéli tervtanácsban – aztán többet nem is hívtak oda, ellenvéleménynek ott nincs helye. (Erre is déja vu érzésem volt: hasonló az „előző átkosban” is történt már velem. Ennyit egyes „demokraták” sajátos demokráciafelfogásáról.)













Na de ez még elmegy, az Anna kút addig is a városháza szegénységi bizonyítványa volt, ott kezdő papírkoptató korom óta egyvégtében megy a jaj de ne nagyot akarás, ami tudvalévően mindig igen szánalmas eredményt gyümölcsöz.
Vajon miért nem lehetett a burkolat felújításával egyidejűleg visszatenni azt a kútkávát, amit az „ugye, apukám, kidobjuk azt az ócskát, veszünk szép új modernat” korszakban egyszer a Ligetbe száműztek? Akiktől ezt megkérdeztem, nem tudtak rá értelmes választ adni.













De hogy ez a „jaj de nagyot akarás” az utolsó, még az eklektikus belvárossal harmonikus egységben megformált kis teresedésre is betette a lábát, amit a Kádár-éra úgy-ahogy megkímélt, az már nem semmi!














Itt megvan még a környező eklektikus és szecessziós homlokzatsorokkal harmóniában, szépen, gondosan mérlegelt vonalvezetéssel kialakított parterre, ugyanolyan körítő korláttal, mint amit az Aradi vértanúk teréről az ócskavastelepre küldtek a „modernizálók”.
A botrányt kiváltó huszár csak a negyvenes évek óta van ott, de a parterre az eklektikus városkép kialakulásával egyidős. Ezt láthatjuk közelebbről a jó száz éve készült képeslapon!
















Az egykori lányiskola kupoláját az emeletráépítéskor tüntették el jó negyven éve. Nem az emeletráépítéssel volt a baj, az korrekt és profi. A baj, hogy a kupola visszaépítésére már „nem volt pénz”. Persze hogy nem, kellett például az Aradi vértanúk tere szétverésére. Sajnos a kupolára legutóbb sem akadt pénz, az épület felújításakor. Lehet, hogy fel sem vetette az egyetemnek senki, ezt nem tudom.
Nos, úgy látszik, ugyanúgy, mint egykor az Aradi vértanúk tere esetében, ma sem tetszik valakiknek a város legnemesebb építészeti öröksége. Megint eljött a „dobjuk ki az az ócskát, vegyünk helyette szép újat, modernat” ideje?
Vajon mit kellene tenni ahhoz, hogy tisztességgel folytatódjon a Kárász utcán megkezdett közterület-rehabilitáció? Mondjuk meg kellene szüntetni a parkolást a Fekete Sas utca végén, és folytatni a téglaburkolatot a körútig. Untig elég az, amit a következő képpár alsó képén csináltam. Az autóktól elvett felületeket át kell adni a gyalogosoknak és jelen esetben a kerékpárosoknak. Ennyi.
Építeni kell csak, azt is csak annyit, amennyi kell, nem rombolni. Provinciális kispolgári kivagyiságból pedig végképp nem.




















Higgye el az olvasó, a huszárszobor kérdése csak a gomb a kabáton. A baj magával az építészeti értékek szisztematikus rombolásával van: Aradi vértanúk tere – Dugonics tér – Lófara: nyílegyenes sor.
Diákkoromban professzorom, Pogány Frigyes mesélte egyszer a Várhegy oldalára barkácsolt rissz-rossz terveinket korrigálva, hogy a Rákosi-érában odament hozzá a főnöke a tervezőirodában, és megkérdezte tőle: „Pogány elvtárs, meg tudná-e tervezni a Batthyány teret templomok nélkül?” Erre ő azt felelte, hogy „ha zseni volnék, akkor talán tudnék olyan szép teret tervezni, mint most a Batthyány tér. De akkor megsemmisülne a Szent Anna templom, az pedig a magyar építészettörténet páratlan és pótolhatatlan darabja”.
Nos, aki csak annyira ismeri a Belváros építészeti anatómiáját, mint én, aki egy-két évig foglalkoztam vele, tisztában van azzal, hogy aki ezt a „csak egy háromszöget” elpusztítja, szegedi belvárosi viszonylatban ugyanazt teszi, mint amire Pogány Frigyes nagyobb léptékben még a Rákosi-rendszer terrorja idején sem volt kapható.
Most vessünk azért egy pillantást arra tervre, amit a tervezők büszkén elküldtek a SZEGEDma.hu-nak. Ők, Pogány Frigyessel ellentétben, nyilván nem azt mondták azt a megrendelőnek, hogy „ha én zseni volnék…” Lehet, hogy azt hiszik magukról. Én nem. (Egy kis privatizálás: ezért várhatóan engem is fel fognak jelenteni, mint Koczor György barátomat. Állok elébe!)
Hogy miért gondolom azt, hogy a terv, amivel indokolnák ezt a rombolást „méreten aluli”?
Először is azért, mert láttam már olyan profi közterület-alakítási tervet is, amit profi építészek és környezettervezők terveztek. Őket nem a magyar „közbeszerzési” módi szerint választották ki, például úgy, hogy egy nem éppen a képességek szerint körülhatárolt körből kértek három ajánlatot, hogyaszongya ki tervezi olcsóbban…
A példa, amit itt bemutatok, Lübeckből származik. Itt nyilvános tervpályázatot írtak ki, amin mindenki indulhatott, korra, nemre, etnikumra, pártállásra való tekintet nélkül. A zsűrizést sem hivatalnokok végezték, hanem gyakorló építészek, akik már csináltak ilyet és jól. Hogy ezek kik legyenek, azt sem a politikusok mondták meg, hanem a szakma.















Hasonlítsuk össze most a berlini Anderhalten Architekten tervét egy lappal azok közül, amiket a Lófaránál tervezők elküldtek az internetes újságnak. Nézzük azt lapot, ami a lübeckihez hasonlóan egy utcát, nevezetesen a Fekete Sas utcát ábrázolja ott, ahol a Kiskörútba torkollna.













Nos, a minőséget illetően már csak a képi előadásmódban is van néhány klasszis különbség. Hogy ez csak technikai kérdés? Nem az! Goethe írta valahol, hogy minden külső formának megvan a maga belső adekvátuma.
Nézzük a minőségi különbség belső komponenseit!
A Fekete Sas utca csak torkollana a körútba, ha nem esne hasra az útjába sikerített zöld flekkben, ami talán az elpusztított parterre hiányát lenne hivatva pótolni – sikertelenül. Látszik, hogy nem volt a közelben építész, mert rengeteg kutyaütő álépítész van, de én még olyanról nem hallottam, aki a konyhaajtóba belelógó beépített konyhaberendezést tervezett volna. Ugyanis ez a zöld flekk dettó ugyanaz utcai léptékben. Az építészet alaptörvényei lakásban, utcán és városi léptékben is ugyanazok. Persze aki csak annyit tud, amit az iskolában tanítanak, ezt nyilván nem tudja, de akinek egy kis esze is van, rájöhet.
Aztán itt vannak a kedvenceim, a „kándeláberek” (lásd még: kándálló, ámerikái konyha)! Dettó az utca közepibe állítva! Nagyon csúnyán szétveri a térhatást. Még háziasszonyban sem láttam olyat, aki egy állólámpát a szoba közepére rakna!
Nem csak egy történeti belvárosban, hanem egy professzionálisan megtervezett modern környezetben is a közvilágítási eszközök és az egyéb berendezések soha nem tolakodnak az előtérbe, nem válnak „dísszé” Nem azért vannak, mint Tevje, a tejesember álmai házában a harmadik lépcső, hogy bámulják az emberek, hanem hogy szolgáljanak. Ha „dísszé” válnak, azt magyarul giccsnek hívják.
No és a nagy mennyiségben odasikerített padok! Nekem a Kárász utcai padokról is az a „destruktív” véleményem, hogy azok a lényege és eredeti rendeltetése szerinti üzletutcát inkább egy szociális otthon kertjéhez teszik hasonlóvá. Mutasson valaki egyetlen padot is cekkeres nénikékkel, vagy ami még rosszabb deviáns elemekkel mondjuk a római Via dei Condottin vagy a londoni Bond Streeten!
Padok voltak az originális történeti Belvárosban, de nem az utcán, hanem ott, ahol a helyük volt, a parkokban. Az emberek használták is azokat – ameddig a parkokból nem lettek elbozótosodott, igénytelen „zöldterületek”.
No de változik a világ, padokat terveztek a lübecki történeti belvárosba is, amint azt a német terven látjuk! De milyen rafináltan és művészi érzékkel! Nem egy papírlapon kapirgáltak a tervezők, aztán verték a mellüket, hogy jaj de nagyot alkottam, hanem elképzelték a teret, mint valami éter-anyagot, érezték hogy hol áramlik, lüktet és azt is, hol nyugodt, és odatették a padokat. Pofátlanul egyszerűeket, nem „jaj, de szépnek látszani akarókat”. Ezért árad a lübecki képről az a harmónia, ami a régi szegedi városképekről is. Na meg azért is, mert a német terven a Schrangen utcaburkolata egy jól kiválasztott homogén, elegáns burkolat, mindenféle magamutogató „csicsázás” nélkül.
A Lófara eklektikus szerkezetének lerombolását indokolni akaró tervlap ezzel szemben nem harmóniát sugároz, hanem a stílustalan padok tömegével, a tolakodó módon, rosszul elhelyezett berendezésekkel és fákkal, a burkolat építőipari termékbemutatójával egy sajátos, rossz értelemben vett kelet-európai mintát követ. Ez a minta Nyugat-Európában az ötvenes-hatvanas években épült külvárosi üzletközpontok kvázi-közterületei olcsó formai sablonjainak „light” adaptálása. Az is szomorú, hogy magyar városok nagyobbik részének közterület „rendezését” még mindig ez az uraságoktól levetett sablon jellemzi (ennek is oka van!).
Lehet, hogy nálunk vannak, akiknek ez a rossz sablon a „modernség” netovábbja. A 20. század talán legkifinomultabb látású építészet-kritikusa, Paulhans Peters azonban már 35 éve így jellemezte ezt a sablont:
itt néhány virágtartó, ott néhány pad, amott egy csomó lámpa, amott egy pavilon, a burkolat az egyik helyen ilyen, a másikon egészen másféle – az egész majdnem olyan kisszerű, mint egy lakótelepi konyha. A tervezők a kiskertek kategóriáiban gondolkoztak, minden túl kicsi, nem tagolja igazán a teret, a dolgok elhelyezése kusza, és csak bosszantja az embert, amikor gátolja a haladásban.”
Hát ezért tartom méreten alulinak a tervezői szerint bizonyára kiváló „közbeszerzett” tervet.

Epilógus

A legkevesebb okom sincs lándzsát törni az aktuális városvezetés mellett, de nem találok abban semmi kivetni valót, ha egy politikus vagy politikai csoportosulás be akarja írni a nevét egy város történetébe. Ha valaki csak ezért támadja őket, nincs igaza.
Termékeny is lehet az ilyen becsvágy. Gondoljunk például Sistina freskókra, amik nem jöttek volna létre, ha II. Gyula pápa nem erőszakolja rá a munkát Michelangelóra. Polgári nevén Giuliano della Rovere nyilván saját emlékét akarta megörökíteni ezekkel a freskókkal is, azonban a megörökítésre nem valami huszadrangú szentképmázolót választott azok közül, akik fölös számban legyeskedtek-nyalakodtak a pápai udvar körül, hanem Michelangelót szemelte ki. Ő személyesen választotta ki, szeme és műveltsége volt hozzá, és nem holmi pápai udvaroncok ajánlották figyelmébe. Azoknak della Rovere előtt egyébként is kuss volt, mint azt Giorgio Vasaritól tudjuk. És még valami: Michelangelo nem verette le a saját mennyezetképei alatt a falról például Pinturicchio freskóit. Pedig Michelangelo talentuma nem mélyen alatta, hanem messze felette volt Pinturicchioénak. De Michelangelo művész volt!
Giuliano della Rovere pedig nagy formátumú politikus volt.

Kiss István építész

Kommentek

Közélet

Ötletei már vannak Botka Lászlónak, konkrétumok viszont nem igen a Tisza-part fejlesztésére

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Szerző:

Ötleteket mutatott be Szeged polgármestere, de nem tudni, hogy mikor és miből lehetne ezekből bármi is. Az aggodalom jogos lehet, mert Botka László eddig már hétszer ígérte meg a harmadik szegedi Tisza-hidat is, amiből mindeddig semmi nem lett.

Tovább olvasom

Közélet

Új helyre költözött a szegedi klinikai központ kemoterápiás kezelő részlege

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Szerző:

Az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Onkoterápiás Klinika kemoterápiás részlege augusztus 26-tól új helyen, a régi kör-intenzív épületének első emeletén működik. A kúraszerű ellátásra alkalmas infúziós kezelős részleghez vezető utakon, a klinika kertben és az épületeken belül is táblákkal segítik a tájékozódást. Kommentek

Tovább olvasom

Hírzóna

Közös munkáltatói fórumot tart a kormányhivatal és az iparkamara

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Szerző:

Az esemény célja, hogy ismertesse a munkahelyteremtő beruházásokhoz kapcsolódó támogatási lehetőségeket.

Tovább olvasom

Aktuál