Vélemény

Lassan gyógyuló sebek

Lassan gyógyuló sebek

2008. december 4., csütörtök
Lassan gyógyuló sebek

Végül is december ötödike után is fölkelt a nap, előbb-utóbb a sebek is csak begyógyulnak végre. Mindezt persze gyengítette, hogy például a Székelyföldön egy ideig nem énekelték a magyar Himnuszt, és hogy szemrehányást tettek a Magyarországról odalátogatónak. Mi azért reménykedtünk.

Amikor 2004. december 5-én estefelé egy pizzériában az egyik szegedi kereskedelmi rádió híreit hallgattam, a fejemet csóváltam. Miért nem képesek pontos számokat közölni? A bemondó ugyanis az előzetes adatok ismertetésénél előrevetítette: aligha győz a kettős állampolgárságról kitűzött népszavazás. Ezt persze nem akartam elhinni. Aztán, immáron odahaza, a tévé előtt ülve lassan kezdtem felfogni: mégis lehetséges... Az igenek épphogy többségbe kerültek, ám a választók nagyobbik része távolmaradásával szavazott. Pedig elég lett volna kétmillió voks, az összes szavazó alig több mint huszonöt százalékának támogatása - ám a gyurcsányi propaganda irigységet és gyűlöletet csalt a szívekbe. Bár nap mint nap negatív tapasztalatokkal szembesültünk, nem akartuk elhinni: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eleve kudarcra volt ítélve. („Minek fizessek azért, hogy idejöjjenek, és elvegyék előlem a munkát?" - kérdezte egyik huszonéves, amúgy munkanélküli ismerősöm, akit köztudomásúan a szülei tartottak el. „Nemmel szavazok, mert ha nekem ennyit kellett küzdenem az állampolgárságért, nekik miért adjuk oda egycsapásra?" - mondta egy másik, Vajdaságból Szegedre áttelepült „magyar".) Pedig december ötödike addig életem szerencsés napja volt. 2004-ben ünneplést terveztünk a barátaimmal - és nemcsak a várt sikeres népszavazás miatt. Ez a nap a születésnapom, ám a parti négy éve elmaradt. Azon az estén senkinek sem volt kedve dáridózni. Óriási tragédiaként, a beteg magyar társadalom kórtüneteként éltük meg, hogy az itthoniak eltaszították maguktól az önhibájukon kívül államhatárainkon túlra szakadt honfitársainkat. Ám pár hét elteltével elbizonytalanodtam: talán eltúloztuk a népszavazási kudarc jelentőségét. Végül is december ötödike után is fölkelt a nap, előbb-utóbb a sebek is csak begyógyulnak végre. Mindezt persze gyengítette, hogy például a Székelyföldön egy ideig nem énekelték a magyar Himnuszt, és hogy szemrehányást tettek a Magyarországról odalátogatónak. Mi azért reménykedtünk. Az azóta eltelt négy év megmutatta, hogy a sebek bizony lassan gyógyulnak. S a gyógyírt - szemben azzal, amit egyes politikai kalandorok újra és újra fölvetnek - nem a megismételt népszavazás jelentheti, hanem az, ha a globális tőke hazai szálláscsinálói helyére újra egy nemzeti kormány lép, mely egyszer s mindenkorra megoldja a kérdést. Lehet, hogy erre még éveket kell várnunk. Hiába, a teljes gyógyuláshoz idő kell.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.