Mintegy 20 ezer ’56-os menekült érkezett az egykori Jugoszláviába

Talán a vasfüggöny, a hidegháborús politikai klíma, vagy inkább Jugoszlávia mások számára valószínűleg irritáló el nem kötelezett volta, később pedig meglehet, az érdektelenség okolható, hogy Magyarországon nemigen beszéltek arról, hogy az ’56-os forradalom bukása után mintegy 200 ezer menekült nem mind Ausztria felé vette az irányt, több ezren a volt Jugoszláviában találtak menedékre, és onnan mentek tovább nyugatra.

Déli szomszédainknál jelentek meg szerb nyelven könyvek erről a korszakról - hiszen a Jugoszláv Nagykövetség fontos szerepet játszott Nagy Imréék elfogatásában –, ott nem volt tabutéma a magyar forradalom, de egészen a közelmúltig a Vajdaságban sem készült magyar nyelvű összegzés arról, tulajdonképpen hányan is mentek át, hány tábor működött az ország területén, hogyan viszonyultak az akkori hatóságok a menekültekhez és a magyarországi eseményekhez. Ebben segít eligazodnunk a Délvidékről 1994-ben Szegedre költözött

Bartus Tibor

, aki abban az időben a vajdasági evakuációs bizottság elnöke és a Vöröskereszt tagja volt, így tudott a befogadótáborok létezéséről, sőt a palicsi befogadóközpont létrehozásában maga is bábáskodott.

Hegedűs Attila

, a szabadkai székhelyű ’56-os műhely koordinátorának kutatásai szerint Jugoszlávia területére ’56 után 19 ezer 851 menekült érkezett, ők azok, akiket regisztráltak, a valós szám valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Nyugatra 16016-an menekültek, Magyarországra 2766-an tértek vissza, Jugoszláviában pedig 620-an telepedtek le. A hazánkat elhagyó menekülteknek tulajdonképpen egy tizede délnek vette az irányt. Eleinte csak néhány ezren érkeztek, ám ’57 januárjának végén, amikor Ausztria felől leereszkedett a vasfüggöny, megtöbbszöröződött a Jugoszláviába menekülők száma.

A menekülteknek a katonák és a határőrök is segítettek

Birkás Norbert

cikksorozatából azt is tudjuk, hogy a jugoszláv kormány rokonszenvezett a magyar forradalommal. Október 25. után sorra érkeztek a konvojok és kamionok, leggyakrabban Szegedről, Szentesről és Kecskemétről többnyire üzemanyagért, de nem volt ritka, hogy cukrot vagy élesztőt vittek át a határon nagy mennyiségben. A jugoszláv kormány mindent ingyen adott, és 3 embert, név szerint

Baráth Károlyt, Kamenkó Dusánt

és

Mernyák Ferencet

bízta meg, hogy fennakadás nélkül biztosítsák a Magyarországról érkezőknek a hiánycikkekkel történő ellátását. November 4. után menekültek egész áradata indult el Jugoszlávia felé. Az érkezők elszállásolását Baráthra bízták, aki segítőivel összesen 9 tábort alakított ki Szabadka környékén: Bácsszőlősön, Hajdújáráson, Palicson, Suplyákon, ahol mintegy 5-5500 menekültet szállásoltak el. A szemtanúk elmondása szerint a határ menti tanyákra minden nap érkeztek menekültek kisebb-nagyobb csoportokban. Élelemmel, ruházattal látták el az elcsigázott embereket, majd a kaszárnyában nyilvántartásba vették őket. A katonaság és a határőrök korrekt magatartást tanúsítottak, sőt Bartustól tudjuk, hogy segédkeztek is a menekültek fogadásában és eligazításában. A Jugoszláv Vöröskereszt előterjesztésére a belügyi szervek, valamint a népvédelmi tanács támogatásával november 10. körül alakult meg a palicsi tábor. Amikor a nemzetközi Vöröskereszt értesült az eseményről – emlékezik vissza Bartus -, azonnal felvette a kapcsolatot az ottani szervezőkkel, önkéntesekkel. Azt kérték a helyi hatóságoktól, hogy a genfi konvenció szellemében járjanak el, és Európában elsőként, nemzetközileg is elismert, semleges zónát alakítsanak ki. A befogadótáborokba egyenruhás nem tehette be a lábát, csupán kint őrködött egy rendőr, a lakók pedig szabadon járhattak-kelhettek, nem korlátozták a mozgásukat. A palicsi befogadóközpontban

Szendi István

népvédelmi parancsnok koordinálta az eseményeket, gondoskodott a tábor zavartalan támogatásáról, és minden szükséges segítséget megadott.

Sztipán Filipovity

, a szabadkai kórház járványtani részlegének főorvosa két orvostársával a tábor egészségügyi felügyeletével volt megbízva. A menekülteket eleinte két palicsi szállodában helyezték el, később, amikor már nem fértek, a környező villákat, szövetkezeti otthonokat, kúriákat, iskolákat bocsátottak a rendelkezésükre.

A lakosság ebédre hívta meg a táborlakókat

A forradalommal szimpatizáló, kimondottan segítőkész helyi lakosság nagyon befogadónak, készségesnek bizonyult. Becséről, Zentáról, Szabadkáról, sőt Újvidékről is hordták az élelmet és a tisztálkodási szereket, a hétvégén pedig sokan – magyarok és szerbek egyaránt – ebédre és egy kis beszélgetésre hívták meg a táborlakókat. Birkás beszámolójából értesülünk, hogy a táborokban egész nap westernfilmeket vetítettek, mert a menekültek csak ezeket voltak hajlandók megnézni. Magyarországon ugyanis ekkor még ilyen műfajú alkotások nem voltak, ezért az újdonság erejével hatottak. A menekültek közül a zsidókat nem vették nyilvántartásba, róluk a szabadkai zsidóság gondoskodott. 1956 decemberére fűtési okok miatt megszüntették a táborokat. Akiknek külföldön éltek rokonaik, ismerőseik, azok gyorsabban megkapták a vízumot és hamarabb sikerült kijutniuk az USA-ba, Németországba, Ausztráliába stb. Három olyan menekültről tudnak, aki Törökországban állapodott meg, sőt egy személy Irakba is került. Akiknek decemberig nem sikerült sehova sem elutazniuk, azokat Szerbia fürdővárosaiban helyezték el. Saját beleegyezésük nélkül azonban senkit sem vittek el. Baráth visszaemlékezései szerint a tábor anyagi fedezetét a jugoszláv belügyi titkársággal kötött szerződés biztosította, amelyet az ENSZ és a nemzetközi Vöröskereszt képviselője is aláírt. Eszerint a termelőszövetkezetek a tulajdonukban lévő épületekben elszállásolt menekültek után fejenként napi 1 dollár 72 centet kaptak. A hatalom később megpróbált kitérni a szerződésben vállalt fizetési kötelezettség alól, de Baráth és a többi szervező nem hagyta annyiban, és beperelték az államot. 1962-ben megnyerték a pert, és az utolsó centig minden tartozást behajtottak. 1958. augusztus 19-én Baráthot feleségével meghívták a brüsszeli világkiállításra. A vonatállomáson több száz népviseletbe öltözött magyar zeneszóval várta, így hálálták meg jótevőjük áldozatos munkáját.

Hegedűs Attila szerint bőven van még fehér folt, kutatási téma erre az időszakra vonatkozóan. Tudjuk például, hogy

Nagy Imre

, amikor a Jugoszláv Nagykövetségre távozott, vitt magával egy bőröndöt, amelyben személyes iratai, valamit az általa vezetett kormány iratai voltak. Ezt átadták az akkori jugoszláv nagykövetnek, amely később Belgrádba került, és nyoma veszett. Érdekes lenne belekukkantani.

A Vöröskereszt Napóleonja

A menekültek 1958 januárjáig érkeztek Jugoszláviába, ekkor déli szomszédunk a már működő magyar kormánnyal megegyezett, több menedékest nem fogad. Az egykori Jugoszlávia területén száznál is több alkalmi menekülttábor vagy befogadótábor működött. A Rijeka (Fiume) melletti Gerovo volt a legnagyobb. Ide elsősorban azokat vitték, akikről a jugoszláv hatóságok biztosan tudták, hogy részt vettek a fegyveres harcokban. E tábort leszámítva a többiben mindenhol szabadon mozoghattak a menekültek, nem volt külön felügyelet. Bartus Tibor, aki később a jugoszláv Vöröskereszt elnökhelyetteseként megkapta az aranyérmet, majd sokéves munkájáért a Vöröskereszt plakettjével tüntették ki – mindössze 8-an érdemelték ki az arany fokozatú érdemrendnek megfelelő elismerést. A

Tito

80. születésnapján rendezett ünnepségen Bartust a Vöröskereszt Napóleonjaként mutatták be a marsallnak. Azon ritka emberek sorába tartozik Magyarországon, aki elmondhatja magáról: lekezelt Titóval. Bartus fontosnak tartja hangsúlyozni, az anyaországnak nem volna szabad elfelejtenie azt az önzetlen testvéri segítséget és szeretetet, amivel a vajdasági emberek elhalmozták az ’56-os menekülteket.