Létkérdések gyermekfokon

Bár még mindig enyém a pihenésre ítélt magány jellegzetes csendje, de milyen jó ebben a sajátosan, néhol mégis türelmet igénylő nyugalomban meghallani, amiként az eső barázdái kopogtatják az ablakot.

Mindig egy másik ritmust és egy másik dallamot játszanak a kusza esőcseppek, most is hallom: „Nem félünk a farkastól, nem félünk a farkastól, nem esz meg csak megkóstol”. Előfordul, hogy a körülményeink erősen belénk kóstolnak, néhol belénk harapnak egy kiadósat, hisz emberként nem vagyunk sértetlenek. Ilyenkor rendre megszülethetnek bennünk a legfontosabb létkérdések, mert azok a bizonyos létkérdések nem kerülnek el bennünket. Ilyenkor pedig igen erős ellentétet vélhetünk felfedezni két élet között: aki tudja, mi az életének értelme, és tűzön-vízen át viszi a hajthatatlan tudása, a másik, aki a körülményei áldozataként hánykolódik a hétköznapok szürke tengerén. Bátran lehet vádolni azzal, hogy nagyon éles ez az elkülönítés, de gyermeki egyszerűséggel is magyarázhatom mindezt. Gyakran vigyázok aranyos csöppségekre a pinduri korosztálytól egészen a nagyobbacska élemedettebb lurkókig. Örök igazság marad, hogy a felnőttek hajlamosabbak túlbonyolítani mindazt, amit a gyermekek olyan egyszerű, néhol szerető, néhol pedig gonoszkodó akaratukban feltárnak a közösség előtt. Ennek révén pedig már olyan nagyon fiatalon rálelnek az élet legalapvetőbb létkérdéseire. Például arra is, hogy nekik még nem kérdés, hogy az életnek van-e értelme. Mindig az eszemben van egy drága angol és magyar vegyes anyanyelvű kis csoportot, ahol időről időre gyerkőcökre felügyelek: a legkisebbeknél élénken figyelem, hogy ne fogyasszanak gyurmát és vagy ragasztót esetleg gyereknyomda festéket. Olykor pedig látom, hogy a hovatartozásnak micsoda elévülhetetlen értéke van, még ha küzdeni is kell érte, de eltökélten. Így járt el a kis vasgyúró Ábel is, aki a maga frissen sértett teljes jogú önérzetében kimaradt a csoport hovatartozás élményéből, amit feltétlen megtorlás követett. Tudniillik minden korabeli két éves lánykának volt egy csecsebecse kistáskája, minimum egy flitterrel, de föltétlen izgalmas próbálgatásokra alkalmas csatokkal. Ábi kimaradt a táskaszórásból, tekintve, hogy neméből adódóan a szülők sem föltétlenül rózsaszín pici táskával lepik meg szeretett gyermeküket. Ugyanakkor ennek az adott helyzetben a legkisebb jelentősége sem volt, hisz a „táskátlanság” elfogadhatatlan ténye igenis kínzó valósággal nehezedik rá egy apróka fiú szívére is. Ezért az egyébként rendkívüli vasgyúró alkatú angyalka, mint egy frissen kisült csirke combot vette kezébe egyik ellenlábasának felkarját, hogy abba fogát beleillesztve táskanélküliségének végre hangot adjon, még ha a sírás fájdalmas zengése nem is az ő torkából szakadt fel. Így mindjárt fölül is írta a problémát, hisz míg pinduri válltáska amolyan csoport entitativitási, összetartozási szimbólum volt, egy pillanat alatt az erőszak lett az újabb csoport szimbólum, hisz a harapás tényét nem lehetett annyiban hagyni. Hatásos eszközökkel kellett végül orvosolni a zendülést. Nem a „lenni vagy nem lenni?” kínzó kérdései ezek, hanem „kivel és kivel nem lenni?” elemi dilemmája. A nagyobbak, hát igen, ők már egy külön fogalmi tárt alkotnak, bennük már összegződik az élet és a halál alapvető konfliktusai. Az egyik alkalommal rábírtam a nagyobbacskák eleven kis társaságát egy székfoglaló játékra, ami már önmagában véve is kihívás, mármint a tény, hogy egy tíz négyzetméteres területre sikerült összeterelni a korban és nemben is heterogén méhkast. Izgatott nagy szemekkel pillogtak rám, hogy megtudják mi az ára annak, hogy az egy darab ácsorgó, ücsörgővé lehessen, hiszen számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy hiányzik egy szék, így valaki állva marad. Nos, a játék lényege nem más, mint az, hogy az álló megnevez egy közös tulajdonságot, ami megtalálható néhány ülő apróság küllemében, vagy akár jellemében. Ha találva érzik magukat, akkor gyors helycserével újabb ülő helyett kell keresni, miközben az álló megpróbál besurranni valakinek a helyére. Váltogatták egymás egyre-másra a tulajdonságok: cseréljenek helyet a copfosok, a rövid nadrágosok, a szandit viselők… Majd jött szívemnek kedves kisfiúja, akinek egyedi meglátásai elsöprő erővel bírnak. Lalika középen állva körbe futatta nagy, kerek kék szemeit és mély lélegzet vétellel közölte, hogy cseréljenek helyet azok, akiknek már nem él a nagymamájuk. Teljes csönd és értetlenség követte a kérését, tanakodás kezdett volna kialakulni a hat-nyolc évesek között, hogy mit rejthet pontosan ez a kívánság, de a gyermekfelügyelő társam szelíd hangon kérte Lalit, hogy kérdezzen valami mást. A fiúcska végül beleegyezett, majd közölte: „Na jó, akkor azok cseréljenek helyet, akiknek már nem él a nagypapájuk.”. Ez már bizony a legalapvetőbb létkérdést rejti magában, mégpedig azt, hogy a földi élet nem tart örökké. Gondolatmenetemet nem fűzném tovább, mert sokak nem tetszését vívnám ki, tekintve, hogy ez itt nem az egyház rovat. Ezért csak annyit mondanék, hogy mindenki becsülje meg az életét itt a Földön, ami nem tart örökké, sőt becsülje meg azokat is akiknek „csoportjába” tartozhat, és szeretik őt. Tudják, mindig az ilyen nehéz időkben döbbenek rá, hogy ismerve önmagam, mégis milyen sokan szeretnek. Kedves Olvasók! Nagyon szép hetet kívánok, nézzenek ki a munkahelyi ablakokon, már szántható az avar a csizmákkal! Sétáljanak egyet szeretteikkel!