Vélemény: Forradalom és szabadságharc

Közgondolkodásunk és történelemtudatunk úgy tartja számon, hogy Magyarország a második világháborúban vívta utolsó háborúját. Ez annyira beleívódott az emlékezetbe, hogy az 1945-öt követő utolsó nagy kataklizmára, az ötvenhatos forradalom leverésére gondolván az emberek többségében nem ötlik fel, hogy háborúban álltunk a Szovjetunióval. De ha elménk mégis átadná magát ennek a ténynek, nehezen áll rá a szánk kimondani: szovjet-magyar háború. Pedig az volt. Idegen hatalom támadt rá az országra egy óriási túlerőben lévő hadsereggel.

Az emlékezetzavar egyik oka az, amit régóta lehetett hallani: a szovjeteket nem kellett „behívni”, azok itt voltak. A Varsó Szerződés keretein belül valóban jelen voltak az 1947-es párizsi béke értelmében „törvényesen” itt állomásozó szovjet csapatok, de még ha nemzetközi jogilag igazolható volt vagy lenne jelenlétük, az, hogy Magyarország vagy magyarországi célpontok ellen hadművelet folytassanak, minden jogalapot nélkülözött. Az, hogy a későbbiekben a határon túlról további csapaterősítések érkeztek, harcoló alakulatok, amelyek Budapestet ráadásul szabályos ostrom alá vették, a háború kétségtelen bizonyítéka. Annak ellenére az, hogy a magyar hadsereg alakulatai – a fegyveres felkelőktől függetlenül – összességében nagyon kis mértékben bocsátkoztak harcba az agresszorokkal. Nem volt tehát klasszikus értelemben vett összecsapás hadseregek között, de ez nem jelenti azt, hogy ne a „háború” fogalmával írhatnánk le azt, ami történt a szovjet hadsereg jóvoltából. De nem csak a tények miatt, hanem azért is, mert a „beavatkozás” vagy a „megszállás” közkedvelt fogalmai még kevésbé adják vissza a valóságot. Az pedig, hogy voltak, akik igenelték a szovjetek katonai fellépését, vezették is őket („muszkavezetők”), és képesek voltak eljátszani, hogy a szovjeteket „behívták”, ne tévesszen meg senkit: minden megszállt országban lehetnek olyanok, akik önként és dalolva működnek együtt (kollaborálnak) a megszállókkal, és hazaárulásukat még dicsőségnek is tartják. A német megszállókkal lepaktáló Vidkun Quisling norvég miniszterelnök neve nem véletlenül lett a hazaáruló szinonimája, és nem véletlen az sem, hogy a német megszállókkal paktáló Sztójay-kormányt Quisling-kormánynak nevezi a történetírás, és Kádár János sem véletlenül érdemelte ki a „magyar Quisling” címet. És ott vannak még persze a régmúlt időkből a labancok és az 1848-49-ben a Habsburgokat akár fegyveresen is támogató „aulikus” magyarok. Amikor tehát szabadságharcról beszélünk 1956 kapcsán, a magyar kommunista diktatúra elleni szabadságharc mellett a szovjet agresszorok elleni szabadságharcra is gondolnunk kell.

1956 forradalmi jellegével kapcsolatban is látok némi tudatzavart. Úgy tűnik ugyanis, hogy mintha „csak” presztízs kérdése lenne a „forradalom” szó használata ráadásul azok után, hogy Kádárék ellenforradalomként bélyegezték meg 56-ot. Kezdjük a végén, mert a Kádár-rendszerrel és Kádárral rokonszenvező polgártársaink még mindig mutatnak hajlandóságot az „ellenforradalmi” logika propagálására. Fő érvük az, amit Kádárék is szajkóztak: reális volt a Horthy-rendszer restaurálásának veszélye 56-ban. A fő probléma viszont az, hogy a Nagy Imre-kormánytól kezdve a forradalmi bizottságokon és a munkástanácsokon át a szervezett fegyveres felkelő csoportokig bezárólag a mérvadó körökben senki nem volt az ún. Horthy-rendszer híve. A köztársaság téri lincselés meg más kilengések és önbíráskodások a helyzetnek és nem az események főbb menetének tudhatók be. Ami szinte teljes mértékben közös volt: visszatérés az 1945 és 1947/1948 közötti demokratikus viszonyokhoz, a (nem kommunista értelemben vett!!) népi demokráciához. A lényeg a szabadsághoz, a szabadságjogokhoz, a pluralizmushoz, a többpártrendszerhez, az alkotmányossághoz és a demokratikus képviseleti rendszerhez ragaszkodásban rejlett. Ez volt hát a forradalom, és ez a forradalom demokratikus volt.

De miben is állt s áll az „ellenforradalom” kádárista tézise?
Először is abban, hogy – mint említettem – a régi s letűnt „úri” világot célzó „horthysta restauráció” fenyegetett. Ha azonban ez igaz is lett volna, mint ahogy nem volt, a logika elemi szabályai szerint a horthysta ellenforradalommal szemben csak 1945 és az akkor kezdődő demokratikus rendszerváltás jelentette a forradalmat, amit viszont éppenséggel az 56-os forradalmárok képviseltek. Ez a kádárista logika skizofrén jellegű, mert ha az 1945-ös demokratikus rendszerváltás mérce, és 1945-től demokratikus forradalom ment végbe, ezért hozzá képest ellenforradalom a (vélt) horthysta restauráció, akkor nyilvánvaló, hogy a hatalom Rákosiék általi kisajátítása, illetve Kádár hatalomra kerülése egyaránt ellenforradalom volt, mert mindkét esetben lerombolták 1945 azon demokratikus politikai vívmányait, amit 56-ban a forradalmárok újjá akartak éleszteni.

Kádár egy dolgot nem tett meg, amit nem tudom, hogy akart-e megtenni vagy a szovjetek miatt megtehette volna-e egyáltalán, ha komolyan vette vagy komolyan vehetjük tőle az „ellenforradalom” tézisét. Azt, hogy bár megdönti a Nagy Imre-kormányt, a „horthysta” restaurátorokkal (ellenforradalmárokkal) folytatott harcával párhuzamosan ő maga restaurálja az 1945 és 1947/1948 közötti (forradalmi) viszonyokat.

Másodszor abban áll az „ellenforradalom” kádárista tézise, hogy az események ha nem is torkollottak volna horthysta restaurációba, mindenképp a szocializmus és a néphatalom ellenében folytak. Költői, de a kádáristák által soha fel nem tett, ezért meg nem válaszolt a kérdés: ha Kádár „forradalmi [!] Munkás-paraszt kormánya” képviselte s védte a forradalmat, akkor miből is állt, miben is fogható meg eredetileg ez a forradalom? Merthogy 1918/1919 és 1956. november 4. között a kádárista történetírás és propaganda nem volt képes kimutatni forradalmat. Nem véletlenül. Kádár Jánosnak és „forradalmi munkás-paraszt kormányának” egy olyan eseménytörténetet kellett burkoltan forradalomnak minősítenie, amit nyíltan nem vállalhatott fel egyértelműen: a Nagy Ferenc törvényes miniszterelnök elleni, idegen hatalommal (Szovjetunióval) együtt kivitelezett kommunista összeesküvést, illetve a közhatalomnak a kommunisták általi törvénytelen kisajátítását 1947-től és az egypárti diktatúra bevezetését. Kádárék szemében ez volt a „forradalom”, még akkor is, ha a Rákos-rezsimet a kádáristák őszintén tagadták meg bizonyos mértékig.

Kádárék saját jól felfogott érdekükben nem reklámozhatták forradalomként azt, amivel szívük mélyén maradéktalanul azonosultak, és saját értékrendjük szerint talán még forradalomnak is gondoltak: a közhatalom törvénytelen kisajátítását. 1956 előtt az utolsó többé-kevésbé szabad választást 1947-ben tartották. Ez a választás a szovjet megszállás és a kommunisták által elkövetett törvénytelenségek ellenére jól tükrözte azt, hogy a magyar társadalomnak milyenek voltak a politikai preferenciái, ha szabadon kinyilváníthatta azokat. Nos, az a kommunista párt, amely két-három év múlva már totális hatalommal rendelkezik, a szavazatoknak csak a 22,25%-át szerezte meg. Ehhez tegyük hozzá, hogy a kommunista szavazók egy jó része nem azért szavazott a kommunista pártra, hogy az totális hatalomra tegyen szert, mert maguk a kommunisták azt mondták, hogy ők nem akarnak szovjet típusú rendszert (proletárdiktatúrát, egypártrendszert) bevezetni. A később szinte totálisan államosító és kolhozosító kommunisták arra is megesküdtek, hogy nem akarnak kolhozosítani, és ha van párt, amely védi a kismagántulajdont, az a kommunista párt. Ez alapján megkockáztatható a feltételezés, hogy az 1950-ben totális hatalommal rendelkező kommunista párt elvi alapon talán jó ha 10%-os támogatottsággal rendelkezett 1947-ben.

1956-ig rövid idő telt el 1947-től, csak 9 év, de az emberek emlékezete nem volt rövid. Nagyon is jól emlékeztek az 1947 és 1950 közötti időkre, és azokra az eseményekre, ami a kommunisták számára „forradalmi” jelentőségű volt. Ez is magyarázza azt, hogy a magát „népi demokráciának” tartó Kádár-rendszer az „ellenforradalom” ostorozása közben soha nem merte nyíltan forradalomnak nevezni a (népi) demokrácia felszámolását.