Egerek, ősz: szeretett évszakom

Volt egy ősz az életemben, amiben a november első napja nem a halálról és az afölött érezhető haragról és fájdalomról szólt.

A szívemnek legkedvesebb évszak semmihez sem fogható égetett falevél illata, amit még megelőz a bordó, vörös és lila színekben pompázó farengetegek sora, nekem nem az elmúlás ideje. A nap a nyár végére narancsos kosztümöt ölt, és a sárgulni készülő levelek halkan zizegik a forró évszak enyhülését. Volt mégis egy ősz, amikor a fagyra már éhes novemberi hónap legelső napján egy kolosszeum tetején napfürdőztem egy másik országban eltöltött élet egy darabkájában. Jó barátommal sétáltunk az utcákon és a középkori templomokból a harangzúgással együtt kiáradó feketébe öltözött tömegek jelenléte oly annyira furcsának hatott magyar szívemnek a kellemes melegben, hogy akaratlanul is eszembe jutottak az itthoni didergős temető látogatások, amikor friss virágot helyezünk el, és mécsest gyújtunk. Nekem ott, abban a mediterrán országban nem voltak halottaim, de még élő családtagjaim sem. A kellemes melegben fürdő utcák kanyargó sorában megpillantottam a legszebb parkot, amit valaha láttam, az előterében a franciák és spanyolok által szeretett pétanque játékát űzték őszülő halántékkal annak mesterei. Ügyes kézmozdulattal pörgették meg a levegőben a fémgolyókat, hogy minél közelebb kerülhessenek a dobás révén az őrszem szerű pici golyóhoz. Olyan jól esett a park zöldellő gyepén elnyújtózni és az örökzöld színben pompázó, számomra egzotikus növények sorát szemlélve a szegedi fák, otthonos, hideg kopárságára gondolni, ami valahogy mégis felmelegítette a lelkemet. Mindig szerettem az ismeretlen kultúrákat, és mindig szerettem az idegen nyelvek adta kihívást, amiben igyekeznem kellett a gondolataimat és érzéseimet kellő árnyaltsággal megfogalmazni. Holott egy igazi külföldi életben talán az első, legszükségesebb szavak egy bevásárláskor, mint a „szemeteszsák”, vagy a „fogpiszkáló”, legkevésbé sem a romantikus árnyaltságukról ismertek. Hunyorogva láttam, hogy a lemenőben lévő nap már csalókább sugarakat szór, lassan indulóban, visszatekintve a játékosokra, még megállapítottam magamban, hogy az idős nénik és bácsik épp olyanok, mint odahaza: valamivel több az idejük. Néhány nappal később egy kora reggeli órán sietve kaptam fel albérletem kulcsát és már késésben rohantam kifelé a bejárati ajtón, amikor az albérletemhez tartozó két duci sziámi cica egyike elégedett nyávogásokat hallatva büszkén állt meg előttem. Valami ösztönös érzéstől vezérelve a Zaza névre hallgató fehér és vörös színben pompázó állathoz sohasem beszéltem magyarul, mert úgy gondoltam, hogy a francia macska franciául ért, bár magyarul többször a tudtára adtam, hogy menthetetlenül kutya párti vagyok. Nem volt mindig surlódásmentes a kapcsolatunk, ezzel ő maga is tisztában volt, de most párás, büszke tekintetét rám emelve üzente, hogy ez alkalommal nem fogok benne csalódni. A következő lépésnél már számomra is nyilvánvalóvá vált magabiztos fellépésének oka. A küszöbnél kiterített kövér mediterrán egér egy jottányit sem emlékeztetett a csontsovány magyar cincogikra. A zsákmánya irányába nem töltött el a hálaérzet, még akkor sem, ha Zaza rendületlenül várta a rajongásomat, így késésében lévén, kénytelen voltam az egér ügyet a tulajra testálni. A villamos felé iparkodva eszembe ötlöttek a gyermekkori emlékeim nagymamám házából, ahol csoportos unokakönyörgéseket tartottunk, hogy a kamrában becserkészett egerek ne kerüljenek kivégzésre. Olykor sikerrel jártak tüntetéseink, olykor nem. Ahogy felléptem a villamos peronra és teleszívtam a tüdőmet a tenger felől érkező sós levegő semmihez sem fogható üdítő fuvallatával, egy motoszkáló árnyra lettem figyelmes. A peron szegletében megpillantottam egy duci egeret, ami ez alkalommal még csak tetszhalottnak sem volt nevezhető. Eleven eltökéltséggel birkózott meg a száradt bagett darabkával, nem zavartatta magát, tulajdonképpen nem érdekelte a magányos nőalak jelenléte. Annál jobban a csikorgó villamos érkezése, ami páni szerű félelembe kergette, képtelen volt döntést hozni a fölött az egzisztenciális kérdés fölött, hogy az irháját vagy a pékárut mentse. A túlméretezett bagett darab sehogy sem akart illeszkedni a menekülési útvonal szűk járatába, bármerről is próbálta tuszkolni, végül föladta nagyszerű zsákmányát és menekülőre fogta. Közben már mosolyogva léptem fel a korai óra közel néptelen villamosára, tudva, hogy bárhol is legyek, a legkedvesebb évszakom mit sem változik: ősz, az Isten áldása. Kedves Olvasók! Ezzel a rövidke írással kívánok Önöknek újabb, elérkező évszakunkban feledhetetlen napokat, itt leszek Önökkel, és várom gondolataikat, cserébe én is megosztom a sajátjaimat. Legyen nevetéssel, vagy akár szórakozott mosollyal csípősen fűszerezett hetük!