Vélemény: Vármegye és főispán

Fel is tehetjük a kérdést: mi lett volna, ha a vármegyéket, a főispáni és alispáni címeket nem törlik el, hanem azok bevett fogalmai lettek volna a szocializmus közigazgatási rendszerének?

A Fidesz-KDNP az alkotmányozás során kifejezetten törekszik a történelmi Magyarországgal való történelmi-szimbolikus kontinuitás megjelenítésére, és ennek jegyében közel került ahhoz, hogy a „vármegye” sokat vitatott terminusát életre keltse. Véleményem szerint a kormányoldal bölcsességet és józanságot tanúsított, amikor levette a napirendről a kérdést, mert az – jól látták – olaj lett volna új alkotmánnyal szembeni érzelmi és ideológiai ellenállás tüzére. Magam azonban egyáltalán nem gondolom, hogy a „vármegye” kifejezése brutális szakítás lenne a modernséggel, haladással meg miegyebekkel, vagy – pláne – visszatérés lenne valamifajta „feudalizmushoz”, de be kell látni, hogy a magyar társadalomban az elmúlt bő fél évszázadban olyan tudati változások mentek végbe, hogy egy ilyen „antifeudális” érvelésnek még mindig komoly táptalaja lehet. Az új alkotmánnyal szembeni ellenzéki propagandában a „vármegye” mellett a Szent Korona és a „történeti magyar alkotmány” is „feudális” valamiként szokott megjelenni, ami véleményem szerint bizonyítéka az öncélú és erőltetett értelmezéseknek. A „vármegye” sorsa talán már az Antall-kormány idején elbukott, amikor a „vármegye” mellett szóba került a „főispán” visszaállítása is, amit az akkori ellenzék (az akkori Fidesz is) az anakronisztikus „úri” világ restaurációs kísérletének fogott fel. Az értelmezés önkényességét abban látom, hogy mind a vármegyék, mind a vármegyék élén álló alispánok léteztek a második világháború és a tényleg „úri” Horthy-rendszer bukása után, de még a köztársaság kikiáltását követően is. A mai, főleg ellenzéki fül számára bizonyára hihetetlenül hangzik, de voltak kommunista alispánok is a vármegyékben. Tömpe István, aki a Kádár-rendszerben egyebek mellett belügyminiszter-helyettes és a Központi Bizottság tagja is volt, 1946 és 1948 között Somogy vármegye alispánjaként ténykedett. 1948-ban ebben a minőségében vett részt József Attila balatonszárszói szobrának avatásán, melyről a korabeli filmhíradó az alábbi szöveggel tudósított: „A vonatkerekek itt hurcolták a halálba a munkásosztály világviszonylatban is egyik legnagyobb költőjét. Ortutay Gyula kultuszminiszter avatta fel a barátai és tisztelői által emelt emlékművet, amelyet a vármegye nevében Tömpe István alispán vett át. József Attila életét és művészetét a proletár harcának és igazságának szentelte. A hatalmas emlékmű örökké hirdeti eszméinek diadalát”. Azt szokták mondani, hogy a „mi lett volna, ha...?” kérdése történelmietlen, de szerintem ez csak megszorításokkal igaz. Fel is tehetjük a kérdést: mi lett volna, ha a vármegyéket, a főispáni és alispáni címeket nem törlik el, hanem azok bevett fogalmai lettek volna a szocializmus közigazgatási rendszerének? A kérdés azért sem történelmietlen, mert például az „Országgyűlés” intézménye és elnevezése megmaradt, holott az Országgyűlés „eredetileg” ugye ugyanolyan rendi (a mai radikálisan ellenzéki értelmezés szerint „feudális”) intézmény volt, mint a vármegye. És az Országgyűlésről ráadásul még az is elmondható, hogy uralmi eszköze volt a népnyúzó és úri Horthy-fasizmusnak. De nem állunk jobban a Parlament fogalmával sem: a fogalom maga a kora középkori angol „parliamentum” intézményéből ered, ami évszázadokon át nem a demokratikus népképviselet, hanem – radikális ellenzéki logika szerint - inkább a feudális osztályelnyomás szerve volt. Kéretik hát az Országgyűlés átnevezése, mondjuk képviselőházzá. De ha ezt a progresszív nyelvpolitikai fordulatot megtesszük, ne hagyjuk ki a „nemzet” fogalmát sem, melynek az a főbenjáró bűne, hogy kapcsolatban áll a nemzetség fogalmával és – így – a vérségi leszármazás elvével, amit a „politikai nemzet” fogalma mit sem változtat, s mivel a „nemz” szóhoz is kapcsolódik, radikális feministák a megmondhatói, hogy a maszkulin imperializmus szimbolikus kifejeződése is. Végül pedig ha nagyon akarjuk, a „megye” szavunkkal is le kell számolnunk. Ama szörnyűség miatt, hogy – ugye - a „feudális” vármegye fogalmából ered, és ennek tudata a harmadik magyar köztársaság polgáraira iszonyú súllyal nehezedik. Mondanám, hogy trendi angolszász elvezéssel váltsuk fel, s lehetne például „county” (Csongrád County), de az meg a grófot jelentő „count” szóból származik, és szó szerint „grófságot” jelent, ami meg – s ezt Ady Endre feudális osztályelnyomásról szó Grófi szérűn című verse is igazolja – elfogadhatatlan megoldás lenne. A slusszpoén az, hogy a „count” gyökere a francia „comté”, ami meg szőrén-szálán rokon a latin „cimitatus”-sal, ami meg a történelmi magyar „vármegye” megfelelője. Feudalizmus ide vagy oda, elmondható, hogy azokban az angolszász országokban, ahol bevett a „county” elnevezés használata, a történelmi-etimológiai előzmények alapján tulajdonképpen „vármegyék” vannak. Egyszerűen azért, mert ezekben az országokban nem volt kommunista hatalomátvétel, és a nép fejében nem ültették el, hogy a „county” a feudális elnyomás és uralom szörnyű emlékeit idézi fel.