Csendéletűek

Ugyanazt a ruhát hordják heteken át tetvektől nyüzsgő takarójuk alatt – a város meddő petevezetékében kuporgó mákonyos tekintetű csövesek ma már menetrendszerű, néma velejárói az urbánus csendéletnek. De nincs egyetlen képeslap, ami kérkedne velük.

A Kárász utcán cirkálva, ha optimista hangulatomban kapnak el, többnyire hozzávágok némi aprót, esetleg pár szál cigit a lejmolókhoz. A város nagy részét viszont sosem találni optimista hangulatban. Ördögi kört éget maga köré a munkahelyek megszűnésének futótüze. Elvárást támasztani egy olyan rendszerben, ahol gyakorlatilag nincs mihez idomulni, ahol a bürokrácia fehérvérsejtjei túlnépesedve nyelik el a munkahelyeket – pontosan olyan értékkel bír, mint egy tömött nyári vonaton bepálló tök, melyet bőrt faló kínban sem vakarunk meg, mert micsoda egy mocskos dolog az. Mindenki szép nyugodtan feszenghet tovább a közigazgatás hámrétegén.
Ismerek egy makói hajléktalant. Azt hiszem átgondolatlan tervvel gyalog – olykor stoppal felgyorsítva magát – Sopronból zarándokolt el ide, a Dél-Alföldre. A nemzeti boldogulás mindössze tehetetlenül cirkulál az országhatárt nem érintve – pedig pattanásként ott növekszik az Unió, szép kék lavór, amibe tilos beleokádni, még ha az útpadkán tengődik is a nép. Szóval Dzsó, az ismerősöm, Makón él már egy ideje, életmódjához kellően sűrű szőrzetet növesztett és a lokális metál zene rögtön inhalálta őt. Zenekarokban fordult meg, mint dobos, amiért gondolom némi kápét is felmarkolt reménytelenül ragadó tenyerével. Ezt abból sejtem, hogy néha frissen borotválva vág át a buszmegállón. Rendes tag, akinek meg van a túléléshez való agyveleje, meg szesszel némi morális csökevényt is locsolgat naponta persze. Nem esik pánikba, ha egyedüllétről van szó. Illetve egyszer belibbentem egy éjjeli kocsmába, ahol szokás szerint a zenegép tövében gyökeret verve találtam rá – rituális testmozdulatokat tett – láthatatlan dobverőkkel ütötte a levegőt a ráömlő ritmusra. Nem az a fajta, aki odvas foggal-körömmel kapálózik az apró iránt (hallgatólagosan szoktuk ellátni), sem önmaga alá hugyozó életképtelen csődtömeg, akinek a zárt osztályon előjegyzésben érlelődik egy csinos kis homloklebeny-metszés. Nem. Dzsó az ösztönből lezüllött csöves. A hajléktalanság esetében nem egy csontfogakkal kivert emésztőverem, hanem létforma. Persze, ha így folytatja, előbb-utóbb halálra éli magát.
Balogh Tiborné Baricz Valéria szociális munkás szegedma.hu-nak adott interjújában kifejti, hogy a “hontalanok” típusbesorolásúak – nagy hányaduk nem tűri, ha az állam belekontárkodik saját legyekből álló aurájába. Persze a normális(nak titulált) csövesek csak rosszul léptek, ők mániákusan keresik a tiszta légbuborékokat a penészszag helyett, ők még támasztanak elvárást magukkal szemben – őket, csak a rendszerváltáskor leépített precíziós részlegek miatt öklendezte ki a társadalom. A régi jelszó (munka) helyett beúszott a nyereség. Azóta vannak nullszaldós emberek. Ők veszik hasznát a hajléktalanszállóknak, a szociális segélyeknek. Na, meg a szellemileg leépültek, a felállított követelmények előtt paranoiás ideggörcsben összeomló népek. Természetesen a menhely.hu adatai és pár évre visszarúgó felmérései tükrözik a kíméletlen helyzetet, amiben a pszichiátriák és ideiglenes szállók lassan kiürülnek az állam szervezetéből, minek is ilyenekre beruházni? Szavazati joguk ezeknek az embereknek csak elvétve van.
Lecsúszott lebujok félhomálya gyűjti az ilyen hordaléknépeket. Hova mennének? Ideiglenes szállóba? Ennyit nyújt a kormány – éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállók, időszakos szállók, családi átmeneti otthonok. A rászorulóknak nem egyéjszakás kaland erejéig kell a boldogulás. Bukowski szerint, nem szeretetre van szükségünk, csak boldogulásra. Persze önerőből is meg lehet ezt találni. Dzsó helyi rock-kocsmákban takarít, évente pedig a város határán megrendezett motoros fesztiválon segédkezik felhúzni a színpadokat. Ingyen kap ezért mindent – el is sírja magát. Furcsa módon, mikor a zenegép tövébe fészkelve bukkantam rá mégis úgy festett, mint egy kivert kutya a veszettség határán. Legurítottam a whiskymet, aztán mielőtt indultam, odaköszöntem neki, erre ő nyakamba borult – könnyes szemmel könyörgött, hogy ne hagyjam ott. A nyomor különös kirohanásokra készteti az embert.

„A csövesek mindig vesztenek” ordibálja valami dagadt félnyomorék burzsuj fazon a Nagy Lebowskiban. Ez az igazság. Kormányokon átívelő egyetemes lépfenéje ez az országnak, világviszonylatban is pengék vagyunk. Egy ország, ami olyan fővárost mutogat külföldnek, ami a hajléktalanság csaknem 50%-át (idén egész pontosan 40) teszi ki. 7199 ember országosan. Pest az előző évekhez képest csökkenő tendenciát produkál – Szegeden viszont 6%-kal (363-ra) emelkedett a csövesek száma. Ez több mint duplája a tavalyi rátának. De francba a felmérésekkel, ha szart se tesz a kormány. Maga a tél eredményesebben tüntetni el az utcáról a hontalan arcokat, mint bármelyik önelégült, kávéleheletű hivatalnok.

3 hozzászólás

Kattintson ide! (automatikus fordítás)


Kattintson ide a kép beszúrásához.

  • '>
    3. tikle
    2011. május 7., szombat, 11:07
    Válaszolok

    Sajnos, jogos és élethű leírás! Többször voltam és megnéztem a hajléktalanszállók körülményeit, és azt tapasztaltam, van fürdőszoba, szappan, mosópor, mosógép,centrifuga, sőt, olyan szárító ami azonnal megszárítja a ruhát! Ismerek Szegeden olyan igényes hajléktalant, akiről senki se mondaná meg, hogy az! Tehát, maga a hajléktalan tehet arról, hogy úgy néz ki, ahogy!

  • '>
    2. radírfej
    2011. április 11., hétfő, 14:42
    Válaszolok

    akik nem kompatibilisek a társadalmi konvenciókkal valami agyi defektus folytán, róluk tud(na) egyedül szervezetten gondoskodni az állam – akiknek még a közmunka is bűzlik és szeretnek a saját piszkukban dögleni azokat én személy szerint egy kommunába vinném, ahol megkapnak mindensanszot az önellátó gazdálkodáshoz – elég utópisztikus, de anélkül munkára bírni az embereket, hogy azt kommunizmusnak hívjuk ismét elég necces

  • '>
    1. Puli
    2011. április 11., hétfő, 10:05
    Válaszolok

    Jó anyag, csak egy valamit hiányolok, mert a megmondás az megvan: le van rókázva az egész tehetetlen társadalom, fordulatos mondatokkal bele a képünkbe.
    Eddig sok mindenki eljutott már, de van-e az elmében konkrét megoldásra javaslat, ha mondjuk holnap aszondanák, hogy tetszett az írás öreg, megkapsz mindent, van egy éved láss munkához!
    Nos?