Ivana Ristov: „Szerbiában csak a műfordításból nem lehet megélni”

Mi késztet egy 18 éves szerb lányt, hogy minden előzetes tudás és ráhatás nélkül magyarul kezdjen el tanulni a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszékén, aztán pedig felcsapjon műfordítónak? Ivana Ristovval, a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál résztvevőjével az Alabárdosban rendezett záróbulin erről beszélgettünk.

– Az angolt szerettem volna beírni, de nem sikerült – kezdi Ivana –, így esett a választásom a magyarra. Előtte soha, semmilyen kapcsolatban nem voltam a nyelvvel, és Magyarországon sem jártam. Egy rokonom kiderítette – erről édesanyám sem tudott -, hogy a dédnagymamám zentai származású. Ő bizonyára tudhatott magyarul. Gondoltam, nincsenek véletlenek. Nagyon érdekes volt a nyelvtanulás, mert 2000-ben, amikor beiratkoztam, a nulláról indultam, és minden új volt számomra.

– Mit gondoltál, szerb környezetben hogyan fogod tudni hasznosítani a magyar nyelvtudásodat, mihez kezdesz vele?

– A legjobb barátnőmnek volt egy cége, sokat utaztak Magyarországra. Úgy voltam vele, ha semmi más nem jön össze, beállok hozzájuk, hátha hasznát veszik magyar nyelvtudásomnak. Másodsorban azt is láttam, hogy a volt keleti blokk országai közül Magyarország az elsők között jut be az EU-ba, így Szerbiában is – amely ugyancsak oda igyekszik – felértékelődik a magyar nyelvtudás, hasznossá válhatnak a magyar kapcsolatok.

– Már egyetemista éveidben próbálkoztál műfordítással?

– Igen, az első költő, akitől fordítottam, a vajdasági Böndör Pál volt. Most a hétvégén ő is fellépett a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon. Úgy találkoztunk, hogy nem volt hely, s én, aki ültem, felajánlottam neki a helyemet. Nem vagyok olyan öreg, válaszolta. Ekkor beszédbe elegyedtünk, és elmondtam, ő volt az első költő, akit szerbre fordítottam. Munkám a Híd című újvidéki irodalmi folyóiratban jelent meg. Nagyon megörült, tudott róla, bár eddig még sose találkoztunk. Később Petrivel próbálkoztam, de rájöttem, hogy a líra túl nehéz számomra, ezért átálltam a prózára. A kortárs szerzők foglalkoztatnak, mert az ő nyelvüket értem, egy múlt századi író nyelve és világa túl bonyolult, őket nem érzem a magaménak.

– Aztán következett a budapesti Balassi Intézet ösztöndíja és két év a magyar fővárosban.

– Igen, csodálatos volt. Ahogy befejeztem az egyetemet, megpályáztam és meg is nyertem az ösztöndíjat a hungarológus továbbképzésre, majd a műfordításra.

– Itt készült el első könyvfordításod is?

– Megismerkedtem Kiss Noémi fiatal írónővel, aki a tanárom volt a Balassiban. Az ő novelláskötetét ültettem át szerbre. Óriási előnyt jelentett, hogy fordítóként ismertem a mű szerzőjét.

– Kiket fordítottál még?

Háy Jánost, ő volt a „mestermunkám”. A Gézagyerek című drámáját fordítottam le, a Pityu bácsi fiát pedig két éve, az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban is bemutatták. Egy irodalmi esten ismerkedtem meg a szerzővel, s elmondtam neki, hogy egyik műve lesz a szakdolgozatom témája. Nagyon megörült, s megmaradt a kapcsolat közöttünk. Egyszer írt egy e-mailt, hogy az egri színház Újvidékre látogat, lenne-e kedvem lefordítani a Pityu bácsi fiát. Óriási kihívás volt ez számomra, természetesen elvállaltam.

– Főállásban vagy műfordító?

– Jó lenne csak ezzel foglalkozni, de Szerbiában nem kivitelezhető, nem lehet megélni belőle. Jelenleg egy ügyvédi irodában dolgozom, s a magyar nyelvtudásom miatt helyeztek át Belgrádból Újvidékre, hogy tartsam a kapcsolatot az itteni és a magyarországi ügyfélkörrel. Nincs sok szabadidőm, és egyre nehezebb az irodalomra is foglalkoznom. Egyetemista koromban mindent fordítottam, most nagyon szelektálnom kell. Két irodalmi fesztiválon is részt veszek, a Kultúrcsempész Sínbusz és a kikindai Short Fesztiválon. Ez utóbbi azért érdekes, mert 2006 óta rendezik meg, és az a célja, hogy ráirányítsa a szerkesztők, kiadók, alkotók figyelmét a rövidprózára, mely meglehetősen mostohán kezelt műfaja lett az irodalomnak. Kelet-Közép-Európa egyik legsikeresebb rövidpróza fesztiválja a kikindai, amelyen eddig 12 országból (Magyarországról is) több mint 90 meghívott vendég vett részt.

– Kiket fordítasz szívesen, vannak-e kedvenceid és hogyan történik a szövegek kiválasztása?

– Mint mondtam, jelenleg időhiány miatt nem tudom naprakészen követni a magyar irodalmi eseményeket. Orcsik Rolandtól – aki a Sínbusz Fesztivál szervezője – szoktam kapni fordítandó szövegeket, de én is megtalálom a számomra érdekes alkotókat/alkotásokat. Nagyon szeretném például Háy drámatrilógiáját lefordítani, de Szerbiában nagyon nehéz kiadót találni drámák megjelentetésére. Talán valamelyik színháznak fogom majd felajánlani. Nádas Péterrel is leveleztem. Nagyon megtetszett a Saját halál című megrázó műve, azt szeretném átültetni szerbre. Vizuális és irodalmi élmény keveredik benne, egy nagy író számol be a halál utáni tapasztalatairól.

– Ezek után – úgy tűnik – mégis hű maradsz a műfordításhoz.

– Nagyon nem szeretném abbahagyni, reméljük, ez nem is következik be.

0 hozzászólás

Kattintson ide! (automatikus fordítás)


Kattintson ide a kép beszúrásához.