Hölgyválasz: Elszigetelődés

Munka közben feltettek egy kérdést egy dolgozó embernek a hétköznapok mezejében: „Hogy érzed magad?” A válasz némileg közhelyesre sikeredett, valahogy nemes egyszerűséggel egy európai szigetországbeli tömör felelet érkezett: „Köszönöm jól”.

A kérdező némileg értetlen szemöldök felvonással jelezte, ebben az életben minden megtörténhet és annak az ellenkezője is, ezért kész bármit elhinni, de ezt a választ nem. Ismételt nyomatékkal kérdezte meg kollégáját: „Biztos minden rendben van?”. A kérdezett némileg meglepődött, hisz manapság már igen könnyű átsurranni egy mélyebb válasz mellőzésével a „Hogy vagy?” kérdésen, miért épp neki nem sikerült? Neki veselkedett, hogy elfogadhatóvá varázsolja a hogylétével kapcsolatos megnyilatkozását: „Köszönöm összességében jól vagyok”. Most már éberen leste a kérdező a mimikáját, vajon átment-e a vizsgán, szinte már várta az egyszerű hűvös fejbiccentést, amiben a másik végre konstatálhatja: egyszerűen nem kívánja megosztani valódi hogylétét. Végül még a biztos siker érdekében hozzátette: „Pusztán a munka nem ment olyan jól a mai nap folyamán.” Egy kérdezői kétkedő mosoly érkezett, majd egy empatikus tekintet, alábbi üzenettel: „Megértelek, én sem mondok el mindent.” Kedves külföldi ismerősöktől hallottam már nem egyszer, meglepő volt azt tapasztalni itt Magyarországon, amennyiben egy ember hogyléte felől érdekelődtek, az őszintén, többszörösen összetett mondatokban valóban elmondta miként van. Ezek után már bölcsebben bántak ezzel a látszólag ártatlannak tűnő kérdéssel, ha idő szűkében voltak. Egy bizonyos korral elérkezhet a pillanat, amikor az ember a vélt vagy valós érzelmi és egyéb értékeit a külvilágtól elszigetelve igyekszik valami egyensúlyt teremteni az életében. Szinte észrevétlenül hámozza le a külvilág, és a magánszféra területeit egymásról, olyan hatékonysággal, hogy egy majdhogynem áthatolhatatlan szakadék tátong a két élettér között. Valahol nagyon mélyen félelemből táplálkozik ez a folyamat, a félelem pedig abból, hogy pontosan tudja, mindent, amit magáénak érez, az életének szerves részét képezi, ahogy hozzá tartozik, úgy el is tűnhet egy pillanat alatt: legyen az családi, kapcsolati biztonság vagy anyagi bázis. Képzeljük el azt az embert aki, légvárat hord valósnak vélt téglákból: megtesz annak érdekében mindent, hogy a külvilágot, a közszférát távol tartsa magán életterétől. Évek hosszú sora alatt azon fáradozik, hogy a privátnak vélt családi közegét, - ami számára valahol a biztonság terét teremti meg - valami mesterséges úton szinte tökéletesen elzárhassa, kirekeszthesse abból az életből, ami a bejárati ajtón túl vár rá. Ennek a folyamatnak veszélye is lehet: bent rekedhet egy sajátos köztes, üres térben. Az információk és gondolatok nem áramlanak át egyik világból a másikba: az otthon közegében az otthon kérdései merülnek fel csupán, a küszöbön kívüli élet pedig szintén csak a maga bajával hívatott foglalkozni, önmagát az ember mégsem képes középen kettéhasítani. Óvatosan lépjünk tovább néhány szándékosan nyitva hagyott kérdésre: mi történik, akkor, ha az alapjában véve képmutató emberi társadalom, meglátja valós kilétét? Azt az embert, aki még a bejárati ajtón belül hagyott? Mi történik akkor, ha olyan erővel koncentrált a külvilág visszaszorítására, hogy közben elveszített mindent, ami otthon várta? Várom a kedves olvasók meglátásait: Önök miként látják, mennyire él a ma embere izolált életet? Létezik az, hogy elszigetelődés nélkül is biztonságban érezhetjük magunkat?