„labirintusunk mennyezetén élünk…”
Zsámbékon, Gyulán vagy Szegeden, valahol Közép-Európában minden nyáron eljön az ELŐADÁS, ami után úgy érzem, igen, érdemes volt. Megérte a sok utazást, megérte fáradt testem minden fájdalmát. A Harlekin volt az idei.
Az első sokk akkor ért, mikor húsz perccel a kezdés előtt megláttam a Kisszínház előtt kígyózó sorokat (megjegyzem, évek óta nem láttam ilyet szegedi „kőszínház” előtt), a második akkor ért, amikor kapásból be is engedtek a nézőtérre. Csak ültem szó nélkül az akkor már félig telt nézőtéren, majd feltettem a kérdést: akkor most mi van? Anna Budanova bohóc, táncos, vándorcirkusz-igazgató fogadta a nézőket átvezetve őket a való világból a való világba. Ezt később megpróbálom elmagyarázni. A játék elkezdődött, mindjárt úgy, mintha vége lett volna, a színpad közepén kifeszített függöny mögött lezajlott rövid tánc árnyjátékát láttuk csupán, majd a tapsrendre elő(hátra)bújó színész nekünk háttal meghajolt kifelé (befelé). Ezzel a rövid gesztussal behúzta a nézőket a színpadra. Ettől a pillanattól együtt éltünk Elena Yarovaya és Anton Adainsky csodálatos játékával. Egyszerre sóhajtottunk, egyszerre nevettünk fel. Az élet legegyszerűbb pillanatainak lehettünk részesei, egy hazaérkező nő mindennapos apró cselekedeteinek, ahol a kávé alatt égő tüzet, a zuhanyrózsát, a törölközőt, fotelt és ágyat, mindent a férfi játszott el. Az előadásra végig jellemző volt a kellékek hiánya, amit csak lehetett a mozgással fejeztek ki. Mire eljutottunk Adasinsky Pierot és Yarovaya majmocska-kintorna produkciójához, a közönség már régen csapdába esett. A két szereplő esetlen produkciója, az élet végtelen egyszerűsége, a pohárban csörgő fémpénz, mindez már a mi életünk volt. A való világ a zenekari árkon túl. Senki sem bánta, hogy átkerült. Még sorolhatnám a végtelen egyszerűségében gyönyörű képeket, hogyan kerül egyre közelebb a férfi és a nő két távoli ablakból figyelve egymásra, miért fáj a piros kaliforniai paprika szív, ha beléharapnak? Zene, történet, képek, tánc – mind tökéletes, mind csodaszép. Hihetetlen 90 perc, ami sokáig nem enged el. Talán sohasem.
„…a teremtő éppen e csöpp madár begyén / keverte ki a vörös legszebb árnyalatát…” *
Derevo (Oroszország-Németország): Harlekin
Anton Adasinsky
Elena Yarovaya
Anna Budanova
Petró János
Fotók és videó az előadásról ITT.
* Tolnai Ottó: Api a via appián
Töltés ...
Nekem abból van elegem, hogy egyesek a nélkül, hogy elmerülnének az alternatív színjátszásban ideológiai alapon próbálnak ítéletet alkotni fölötte. Ez annyira szánalmas, hogy nem találok szavakat. Nem is szánalmas, hanem ostobaság. Azt képzelni, hogy konzervatív, meg polgári stb. értékrend alapból úgy az igazi, ha elutasítja a művészetnek a kísérletező, újító, mai változatait mert az liberális izé.
A fejemet fogom ilyenkor, hogy milyen buta a magyar és felsejlik az is, hogy miért tart itt az országunk. Jobb oldaliként szégyenlem magam ezért.
Nekem üdítő a sok kőszinházi, steril, elkopott színészek után tüzes, őszinte játékokat nézni a Thealteren.
A Thealter jó! Nyilván itt is vannak nekem kevésbé tetsző dolgok, de mindenképp támogatni kell az ilyen kezdeményezéseket.
Szerintem nagyon jó, ha az ember kitekinthet, láthat más előadásokat, formációkat. Aki inkább egy langyos operett előtt bambul, tegye, DE ne bántsa azokat, akik mást is befogadnak.
oktober_3_…
Megírom azt is, ha valami nem tetszik, talán olvasd el a korábbi napok bejegyzéseit. Miért írnám, hogy sokan voltak, ha nem úgy lett volna? Kicsinyes megjegyzéseddel a Derevot, a világ egyik legelismertebb színházi formációját fikázod. Ráadául gondolkodás nélkül. Nincs baloldali és nincs jobboldali kultúra, a világ ennél sokkal bonyolultabb. Az ilyen kommentekkel semilyen ügyet nem szolgálsz, sőt inkább ellenébe mész mindennek. A tökfejüek miatt (remélem te nem tartozol közéjük) fogjuk négy év múlva elveszteni azt, amit áprilisban megnyertünk.
Petró János
Te elmebeteg vagy. Telt ház volt, ha neked nem tetszik, akkor is.
pár családtag lézengett ott
aha megéri…