Holdudvarhatás, az egyik tulajdonság vonzaná a másikat?

Milyen az, amikor jó vagy akár rossz tulajdonságok vonzzák egymást, bekerülnek a „holdudvarba”? Létezik, olyan személyiség torzítás, aminek elkövetői, vagy épp elszenvedői lehetünk?

Rendhagyó módon hadd kezdjem egy személyes történettel. Az egyik meleg, késő őszön nőként kőműves segédmunkát vállaltam, adta magát a lehetőség, hogy a nemünkre épp nem jellemző tevékenységet végezzek. A melós overall és munkás kesztyűk két hasznot is a malmomra hajtottak: dolgozhattam és mellette megfigyelhettem, hogy miként reagálnak az emberek a látszólag nem hétköznapi jelenségre: a téglákat dobáló nőre. A fütyörésző postás jó kedélyű megjegyzésein kezdve az intellektuális réteg lapos pillantásaival befejezve, bőven kaptam hideget is, meleget is. A létező holdudvarhatás élő céltáblájává lettem. A személyészlelés sajátosan torzított megnyilvánulásairól van szó. Amikor egy másik egyén néhány alapvetően pozitív, vagy alapvetően negatív tulajdonságából nem logikai úton következtetünk egyéb személyiség vonására, akkor a holdudvarhatás jelenségéről beszélünk. Legjellemzőbb előfordulását, akkor említik, amikor egy előnyös, vagy megnyerő külsejű személyről, úgy véljük, hogy nem rendelkezhet negatív tulajdonságokkal. Példának okáért: egy magas jóképű fiatalemberre sokkal kevésbé illik a megrögzött bűnöző szerepköre, mint egy „rosszarcú” úriemberre, akinek „már a szeme sem áll jól”. Itt is jól látható, hogy milyen mélyen gyökerezik a nyelvünkben a holdudvarhatás, hisz az „őzike tekintetű” idegentől kevésbé várjuk a sértést, mint „rókaképű” társától. Pedig be kell látnunk, hogy semmi okunk arra, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonjunk le néhány pozitívnak vagy épp negatívnak vélt jellemző alapján. Attól, hogy a másik fél megnyerőnek tűnik még nem biztos, hogy kedves és megértő, attól, hogy kissé zárkózott, szófukar még nem biztos, hogy pesszimista és durva alkat. Nyugodtan elmerülhetünk a gondolatainkban, számba venni azokat a téves, csacsi hiedelmeket, amiket jól lehet, egy fél életen át hurcolunk magunkkal. Ki hitte a lelke mélyén gyermekkorában, vagy akár később is, hogy szemüveges társai „okosabbak”? Pedig, ha megfontoltan átértékeljük, a logikát mellőző következtetést, akkor egyértelmű, hogy a látásromlás nem áll kapcsolatban az észjárás egyéni jellemzőivel. Olyan érzékeny területekről még nem is beszéltem, ami - a mi esetünkben, nőként-, erősebb lenyomatot hagyhat a személyiségünk egyéb jellemzőiről is az ismeretlenek számára. Adja magát a kézenfekvő válasz: a hajszín vagy akár a hajhossz. Ki ne találkozott volna az „okos barna”, és a „buta szőke” sztereotípiájával? Ki ne hallotta volna a „rövid haj - hosszú ész, hosszú haj - rövid ész” közmondásról? Bárhogy is éljen a köznyelvünkben a torz meglátás, én még bizony nem hallottam olyan fodrászolló csattogásáról, ami a vendég haja mellett az intelligenciáját is kurtította volna. Had emeljem ki ennél mélyrehatóbban a holdudvarhatás jelentőségét, különösen abban az esetben, amikor emberekért felelünk vagy velük foglalkozunk. Komoly felelősségünk gyökerezik, abban a döntésben, amikor valakit igaztalanul hátrányosan különböztetünk meg társaitól, éppúgy, amikor valakit előnyösebb tulajdonságokkal ruházunk fel, pusztán egy pozitívnak vagy negatívnak vélt jellemzője alapján. Mindkét hamis konklúzió vezethet olyan zsákutcába, ahol már nehezebb meggyőződünk az általunk biztosnak vélt séma hazugságáról. Hagyjunk időt mások megismerésére, ne alkossunk elhamarkodott bizonyosságokat, se munkásoverall, se szemüveg, se szőke haj, se rókaképű jellemzők alapján. Várom a kedves olvasók hasonló jellegű tapasztalatait, amikor érezték, hogy akár áldozatként, akár elkövetőként, de bekerültek a holdudvarhatás jelenségébe.