Ki változik békávé?

A várakozás elementáris erejű, hiszen azt csak-csak belátja a többség, hogy egyik hónapról a másikra nem köszönt ránk az anyagi jólét; az elszámoltatás, a felelősségre vonás elmaradása azonban beláthatatlan következményekkel járna.

„Eleonóra nyitány”: ez az eddigi legfrappánsabb összefoglalása a BKV-jelenségnek, bár amikor jeles kollégám egy hét eleji hírműsor lapzártájában ezzel a metaforával élt, aligha tudhatta, hogy kisvártatva őrizetbe veszik Szalainé Szilágyi Eleonórát, a végkielégítések hazai hercegnőjét, csalás alapos gyanúja miatt. A rendőrségnél nem a végkielégítés szokatlanul (a köznyelvben: pofátlanul) magas, 86 millió forintos összege, plusz a tízmilliónyi egyéb juttatás ténye verte ki a biztosítékot, hanem az, hogy a BKV személyzeti főnöke ezt a pénzt saját magának utalványozta, majd mindezek után a legnagyobb természetességgel vette fel a havi egymillió-kétszázezres fizetést is, minthogy cége nyugdíjasként tovább foglalkoztatta őt. A „nyitány” kifejezés többszörösen találó, számos jel mutat arra, hogy a nyár végén, ősz elején kirobbant BKV-s végkielégítési botrány amolyan utolsó arzénes csepp volt még a vallásos módon MSZP-SZDSZ-hívek poharában is. Úgy tapasztalom, még a milliót a milliárddal gyakorta összetévesztők számára is, minden misztikuma ellenére van realitása, „van szaga” Eleonóra hercegnő százmilliójának. A tízmilliós panellakásban vagy a húszmilliós családi házban lakó magyar, akár kettes volt számtan-mértanból anno, akár jeles, rá tud csodálkozni arra a tényre, hogy úristen, ez a nő egyszeri végkielégítésként, készpénzben kapott ötször illetve tízszer annyi pénzt, mint amennyit az ő élete vagy húsz éves munkájának gyümölcse, a saját lakása vagy a háza ér. Ilyen szempontból még szerencsés is ez a 96 milliós összeg, hiszen mennyivel könnyebb a közbeszédben százmilliós végkielégítésről beszélni, mint mondjuk hatvanhét vagy hetvenhárom milliósról. A százmillióst ugyanis azonnal többes számba lehet tenni – ez a hatvanhétnél nem forogja ki magát igazán jól -, eként az egész jelenség, a számos állami és önkormányzati vállalatot haveri kifizetőhellyé degradáló gyakorlat jelölhető vele. Sőt, a kifejezés szinte napok alatt „elemelődött” eredeti jelentésétől, s ma már az országlakók túlnyomó többsége a „százmilliós végkielégítések” említésekor nemes egyszerűséggel az állami korrupcióra gondol, a hatalmasságok törvényen felüliségére asszociál. Ha elhisszük, hogy van olyan kecske, amelyik nem szereti különösebben a káposztát, akkor jobb híján a BKV saját belső vizsgálatára hagyatkozva elmondhatjuk: két év alatt összesen 3,2 milliárd (3200 millió) forint lelépési pénzt fizettek ki; ők maguk 48 esetről gondolják, persze csak a lebukás után azt, hogy előnytelen volt a társaság számára, ám várhatóan csak 31 esetben tudják visszaperelni ezeket az összegeket. Valami hasonló történt a Horn-éra vége felé is, akkor azonban nem a tényleges összeg, a 800 millió forint szúrta ki az emberek szemét - pedig az 1998-ban a mainál lényegesen többet ért, elképzelhetetlenül sok pénznek számított -, hanem az a szó, hogy sikerdíj. Ekkor szembesült az ország lakosainak többsége azzal a ténnyel, hogy kapitalizmus van, tehát ha jogászként írok egy tízmondatos szerződést, és annak másolatait a megfelelő önkormányzatokhoz szétküldöm, s az üzletek létrejönnek, máris irdatlan mennyiségű pénzt kasszírozok. Persze, a Kádár-rendszerben is lehetett munkaegységet vagy táppénzes papírt, jelenléti ívet vagy fuvarlevelek illetve anyagkiadási bizonylatok sokaságát hamisítani, ebből össze is jött néhány ezer plusz, a fazékhoz közelebb álló ügyeseknek esetenként egy balatoni nyaraló vagy egy sukorói horgásztanya is, de hogy egy egyoldalas szerződésből 800 millió… A toleráns magyar nép azonnal be is fogadta Tocsik Mártát, oly módon, hogy vezetéknevét igenevesítette, majd tulajdonnévből köznévvé szélesítette; azóta is használatos a nehezen körülírható korrupciós esetekre a tocsikolás, vagy az el- és széttocsikolni kifejezés. A fővárosi közlekedési vállalatra is hasonló sors vár, amennyiben szabadon továbbfejleszthető az a népszerű vicc, melyben a királykisasszony, esetünkben Eleonóra hercegnő megcsókolta Bajnait (Gyurcsányt, Demszkyt etc.), aki aztán „békávé vált”. Meg kell mondjam, kicsit azért „bezavart” ez a szerda esti őrizetbe vétel. A közhangulat ugyanis erősen olyan, hogy a választások előtt immár senki sem számít érdemi igazságosztásra, rendcsinálásra a tocsikolásokkal kapcsolatban sem, azt viszont sokan remélik – főleg, miután a Fidesz és a Jobbik naponta sulykolja -, hogy a várt több mint kormányváltás után elsöprő mértékű és erejű lesz az elszámoltatás: a rendőrség, az ügyészségek és a bíróságok megtáltosodnak, a magyar építőipar pedig húzóágazattá válik az új börtönépítések következtében. Erre kiderül, hogy ha lassan is, mégis működik a rendszer, hiszen Sziebert György, a BKV jogi igazgatója immár második harmincnapos „ciklusát” kezdi előzetesben, „Cusi” és Hunvald már öreg börtönróka, aztán itt van az Eleonóra is… Igazán várhattak volna májusig-júniusig, amikor aztán a Pink Floyd „Money” c. zenéjére egy az egyben bemasírozik minden gazember a börtönbe, Ferenc testvérrel az élen. A várakozás tehát hatalmas, hiszen azt csak-csak belátja a többség, hogy egyik hónapról a másikra nem köszönt ránk az anyagi jólét; az elszámoltatás, a felelősségre vonás elmaradása azonban beláthatatlan következményekkel járna. Ezért aztán vérmérséklettől függően már most igyekeznek tompítani a kampány egyes résztvevői ennek élét, tudván, hogy az igazság akarása és a bosszúvágy között keskeny a palló. A Fidesz egyetlen alkalommal sem mulasztja el a „jogállami keretek között” kifejezés használatát, amelyben burkoltan persze benne van ezen keretek kitágítása, bizonyos törvények alkotása, módosítása is; azaz olyan cselekmények is büntethetők lehetnek akár, amelyek jelenleg nem. A mindig megfontolt Varga Mihály elszámoltatás helyett leltározásról beszél, s leginkább a kőröshegyi völgyhíd építésének, a Postabank és a Malév eladásának körülményeit, valamint a Hospinvest tevékenységét vizsgálná, az egyébként szókimondó Kövér László arra figyelmeztet, hogy „lesznek ügyek, amelyek elévülnek, olyanok is, amelyek bizonyíthatók”, Balsai Istvánnak a sukorói telekügy és a televízió székházának elkótyavetyélése van leginkább a bögyében, ám Orbán Viktor a nyilvánosság előtt egyre többször használja a börtön szót… Vona Gábor egyenesen falanszterszerű, önellátó börtönökről vizionál, melyben a fehérgalléros és gallér nélküli bűnözők megtermelik a betevőre és a téli tüzelőre valót. (Ez már majdnem Recsk, illetve Ebes, nem? Csak itt nem ártatlanok „laknak”.) A potenciális érintettek és pártjaik szócsövei persze készülő boszorkányüldözésről, politikai leszámolásról beszélnek, legszellemesebb replikájuk az, hogy „a Fidesz McCarthy-bizottságát Balsai István fogja vezetni”. A pártlisták befutó helyeire való tülekedés azt bizonyítja, hogy sokan biztosabbnak érzik a mandátum nyújtotta védelmet a sztárügyvédek foglalkoztatásánál (no meg kifizetődőbb is így), másoknak azonban egyáltalán nem működik a veszélyérzete. Mivel magyarázzam ugyanis azt, hogy háromhavi kemény békávésozás után, amikor az egész ország felelősökért kiált, legszívesebben hajtóvadászatot indítva ellenük, a jogi igazgató lazán átvesz tízmillió forint kenőpénzt egy parkolóban? És azt, hogy Eleonóra hercegnőnek eszébe nem jut eltüntetni a 96 millióját se Ciprusra, se a Csatorna-szigetekre, de még az unokatestvérei széfjébe sem? (A rendőrség a saját nevére szóló bankszámlákon találta meg és zárolta a végkielégítés több mint felét, 54 millió forintot.) Beethoven Leonóra nyitányáról Wagner azt mondta, hogy „tökéletesebben mondja el az opera mondanivalóját, mint maga az opera.” E szimfonikus költemény önmagában is megállja a helyét, anélkül, hogy utána színpadi cselekmény következnék – hangsúlyozta. Rendben, élvezzük ki a nyitány minden egyes hangját, a rendőrségi szóvivő amúgy is kilátásba helyezte BKV-ügyben további gyanúsítottak kihallgatását. Azután azonban, májustól magára az operaelőadásra, a szimfonikusok és az egész társulat összhangjára is kíváncsiak vagyunk. Már ha váltunk (jegyet).

Sandi István