„Ruszkik, haza!” Ágibá’ mentségére szóljon, azon a sörrel alaposan átitatott éjszakán a trolit és a Retek utcát sem Szegeden kereste. Így persze nem is találta.
A frenetikus örömnek is megvolt az oka, hiszen a magyar kosaras lányok az Eb nyitányán megverték a nagy favorit oroszokat. Úgy, hogy a sírból hozták vissza a meccset. Iványi, Csák, Hagara, Seres, Béres, Károlyi, Papp, Fürész (Csákány) Emő, Ujvári Nyuszi és a többiek – Istenem, amikor még valóban volt csapatunk! Rátgébert egy estére valóban legyőzhetetlen hadvezérnek hittük. A magyar Napóleon. Aztán persze jött Borogyinó és Waterloo is. De akkor is, hová tűnt ez a minőség? 2001-et írtunk.
Az oroszok persze már rég elhúzták a csíkot kis hazánkból, de örökségüket maguk mögött hagyták. Máig is érezzük. A szálláscsinálók ilyen-olyan utódai mindent megtesznek azért, hogy emlékezzünk.
„Ruszkik, haza!” Budapesten néhány „kigyúrt-rövidrenyírt” kergetett két fiatalembert. A menekülők bűne annyi volt, hogy hazájuk zászlójával díszített, Россия feliratú pólóban sétáltak a magyar fővárosban, és a Nagy Medve nyelvét beszélték. A „hősök” – a több mint három év után újra élvonalbeli meccsre készülő zöld-fehér futballcsapat kőkömény magjának Traianus-oszlopai – gyorsabban szedték a lábukat, így megtörtént a bizonyos találkozó. Reváns mindenért, most biztosan jobban ment a „töri”, mint az érettségin, ha volt egyáltalán… Rongyosra szakadt a trikó, földre hullt a szemüveg. Országimázs, még inkább image, 2009.
Magyarok vagyunk, és már a zseniális Kardos doktor is megmondta, Európába tartunk. Ez az út azonban nem járható. Még akkor sem, ha keleti barátaink (oroszok, szovjetek, mikor milyen néven szólíttatták magukat) bizony nem egyszer szabták már át testünkön a piros-fehér-zöld mentét.
Töltés ...
Hozzászólások