Tisza Lajos Közéleti Egyesület: Szeged önmaga fogságába került - február 25. margójára

Vajon volt-e értelme, kézzel fogható haszna az ősök fáradozásának? - teszi fel a kérdést a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján Bartha László, a civil szervezet elnöke. Az írást az alábbiakban változtatás nélkül közöljük.

"Hatvankilenc esztendővel ezelőtt, 1947. február 25-én hurcolták el a Szovjetunióba az oroszok

Kovács Bélát

, a Független Kisgazdapárt vezetőjét; a 2000 júniusában hozott országgyűlési határozat értelmében azóta ezen a napon emlékezünk meg a kommunizmus hazai és nemzetközi áldozatairól. Szeged élen járt az új ünnepnap társadalmi köztudatba való bevezetésében: 2001-ben az akkor fideszes városvezetés kezdeményezésére és támogatásával az elsők között avattunk emlékművet az egykori Komócsin téren, s magát a helyet is átkereszteltük Glattfelder Gyula térre, adózva az egykori csanádi püspök emlékének. Természetes dolog, hogy az ember minden nemzeti ünnepnapon elmereng a korabeli eseményeken, illetve tisztelettel gondol nagyjainkra, akik példát mutattak, hazánkért annak idején valami jelentőset cselekedtek, maradandót alkottak vagy akár az életüket is áldozták. A múltba való visszatekintés után azonban az is természetes, hogy számot vetünk: vajon volt-e értelme, kézzel fogható haszna az ősök fáradozásának? Ami Szegedet illeti, egyre többen és egyre inkább úgy gondolják, hogy a kérdésre a válasz: nem. Városunk jelenlegi vezetése immáron tizennégy éve gondoskodik arról, hogy az előbb említett latolgatás esetén a mérleg nyelve egyre erősebben a negatív serpenyő javára billenjen ki. A Szeviép-botránytól kezdve az osztogatott ingyen parkolási bérleteken, a kiüresedett várostól vagy a gigantikus veszteséget termelő, az ürességtől kongó élményfürdőn, az elmaradt fejlesztéseken át egészen a mostani óvodabezárásokig ̶ mindezeknek köszönhetően folyamatosan növekszik a csalódottak, az elégedetlenek és a radikális változást óhajtók aránya. Persze mindent meg lehet magyarázni, az MSZP választmányi elnöke (tudják, másodállásban ő Szeged kényura…) is meg szokta a maga pökhendi, lekezelő stílusában ̶ mint ahogy egykori legfőbb mentora is megmagyarázta annak idején azt a bizonyos megmagyarázhatatlan, saját párttársai által kiszivárogtatott beszédet. De a tények attól még makacs dolgok. Természetesen támadhatatlan az az ellenérv, miszerint a kommunista utódpárt választmányi elnökét a szegediek szavazták meg polgármesterüknek, s tették ezt a demokratikus játékszabályok szerint, már negyedik alkalommal. Jelen írásnak azonban nem célja az egyes helyhatósági választások lélektani elemzése, inkább felhívnánk a figyelmet a rideg – és egyre fagyosabb – valóságra, mert csak az számít, s amely önmagáért beszél. Nézzünk hát végre szembe mindannyian vele:

Olyan városban élünk, ahonnan a fiatalok egyre jelentősebb hányada inkább el-, és nem ahová hazavágyódik. Ahol még mindig kísértenek a régi elvtársak szellemei, s új köntösben garázdálkodnak tovább (igaz, a vörös alapszín legalább maradt). Tehetik, mert hagyjuk. Sőt sokan közülünk még mindig elhiszik nekik a hihetetlent. Mi azonban mondjuk ki nyugodtan:

És a vesztesek táborában tartózkodni már rövid távon sem kifizetődő, tartósan ott maradni pedig több, mint hiba. Bűn. Ébresztő, szegediek! Vessen mindenki számot eddigi meggyőződésével, lelkiismeretével, és gondolkodjon el: akarja-e a változást. Meggyőződésem, hogy egyre többen vagyunk, akik akarják, de ahhoz, hogy eredményesen tudjunk harcba szállni mindannyiunk jövőjéért,

Csak így van esélyünk arra, hogy Szeged végre kilépjen saját, hosszúra nyúlt árnyékából, és újra a Napfény Városa legyen."

A Tisza Lajos Közéleti Egyesület nevében: Bartha László elnök