Ungváry Krisztián: A 2. hadsereg tagjai egyszerre voltak frontkatonák és megszállók is

A hadtörténész szerint azért hallgatták el a keleti fronton folytatott megszálló tevékenységet, mert féltek, kiderül, hogy a magyarok mellett jelentős számú szovjet állampolgár is részt vett ebben. A katasztrófa 73. évfordulóján a Don-kanyarnál szolgáló honvédekre, nemcsak mint hősökre, vagy áldozatokra, hanem mint civil lakossággal érintkező megszálló csapatokra is gondolni kell. Ungváry Krisztián hadtörténésszel beszélgettünk, akinek legújabb, a keleti front magyar megszálló csapatairól szóló kötetét hetek alatt elkapkodták.

Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a Vörös Hadsereg csapatainak támadása a magyar királyi 2. hadsereg ellen. Az 1942 tavaszán és nyarán a keleti frontra küldött magyar seregtestet a hazai viszonyokat tekintetbe véve a lehető legjobban szerelték fel, azonban a honvédség a szomszédos államok ellen fegyverkezett, s nem a Szovjetunióval szemben készült. A 207 ezer fős hadsereg mintegy 17 ezer tagja fegyvertelen munkaszolgálatos volt, így magyarokra bízott a 200 kilométeres szakaszon nem lehetett mélységi védelmet kialakítani. Habár egyes helyeken már napok alatt áttörtek a szovjet csapatok, más egységek akár heteken keresztül kitartottak állásaikban.

A Don-kanyar katonáira csak az 1970-es évektől lehetett tettes helyett áldozatként tekinteni, ez a narratíva napjainkig érezteti hatását. A rendszerváltást megelőző években kezdődött meg a hadsereg küzdelmeinek objektív értékelése.

Ungváry Krisztián

hadtörténész

(2. képünkön)

szerint a 2. hadseregre egyben megszálló alakulatként is lehet tekinteni, mert olyan térségben tevékenykedtek hazájukon kívül, ahol civil lakosság is élt. A front mögött maradt emberek és a honvédek viszonya a helyi parancsnok mellett a partizánok aktivitásától is függött, az intim kapcsolattól az ellenségesig terjedt. A magyar katonákat nem készítették fel erre a feladatra, a helyszínen alakult ki a gyakorlat. Évtizedeken keresztül elhallgatták, hogy a magyarok részt vettek a megszálló feladatokban, mert kiderült volna, hogy jelentős számú szovjet állampolgár is együttműködött velük, ez pedig nem illett volna bele a partizánromantikába. Ungváry Krisztián karácsony előtt megjelent A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyvét hetek alatt elkapkodták a boltokból, most készül a második, változatlan utánnyomása a kötetnek. A szerzővel a monográfia megjelenése és a doni áttörés 73. évfordulója alkalmából beszélgettünk.

A megszállás tipikus aspektusaival minden Donnál szolgáló egység találkozott

Mikor találkozott a magyar királyi 2. hadsereg megszálló feladatokkal a keleti fronton?

A 2. hadsereg folyamatosan megszálló feladatokat látott el, hiszen a katonák egy olyan területen tevékenykedtek, ahol civil lakosság is élt. A front mögötti terület időnként néhány négyzetkilométert jelentett, néha sokkal többet, de a megszállás tipikus katonai aspektusaival minden egység találkozott.

Milyen volt a lakosság és a hadsereg kapcsolata?

Ez sok szemponttól függött, nem mindenhol volt azonos. Jelentős volt a parancsnok szerepe, az, hogy mennyire tartotta kézben beosztottjait, törekedett-e a rablások, harácsolások elkerülésére.

Ebből adódóan szélsőséges helyzetek is előfordulhattak, rontotta a helyzetet, ha a felsőbb katonai parancsnokság az erőszakot támogatta, vagy nagyobb szigort követelt.

Közös volt az orosz civilekben és a magyar katonákban, hogy többségük földműves származású volt

Ismert az, hogy a német hadseregben alakultak ki problémák abból, hogy a helyi nők és a katonák közelebbi kapcsolatba kerültek. Milyen volt az orosz nők és a magyar honvédek viszonya?

Ez teljesen az általános viszonyokat determináló szempontoktól függött. Egyes helyeken kölcsönös szimbiózisban éltek egymás mellett, mindkét fél számára előnyös kapcsolatok alakultak ki. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar katonák nagy része a földművesek közé tartozott, ugyanúgy, mint az orosz lakosság többsége. Nem elfeledhető, hogy egy férfinak és nőnek „egyéb” szempontból is szüksége lehet a másikra, de durvaság, nemi erőszak olyan helyeken fordult elő gyakrabban, ahol a partizántevékenység is erősebb volt.

Az I. világháborúban elképzelhetetlen lett volna Hitler, vagy Sztálin embertelensége

Felkészítették-e a kiképzés során a honvédeket a várható szituációkra? Megjelentek-e a szabályzatokban, a kiképzési segédletekben az I. világháború alatt és a három bevonulás, visszafoglalás (Felvidék, Erdély, Délvidék) során szerzett tapasztalatok?

Az I. világháború során előfordult partizántevékenység Szerbiában, de egyrészt ennek nem volt akkora a mértéke, mint a II. világháború alatt, másrészt a Szerb Királyság nem egy totális diktatúra volt, mint a Szovjetunió. Sztálin diktatúrájában gyökeresen új módszerek jelentek meg, Kijev fél belvárosát úgy robbantották a németekre 1941-ben

(lásd negyedik képen - szerk.)

, hogy közben nem törődtek azzal, mi történik az ott élőkkel. A két világháborúnak más politikai céljai voltak, míg az elsőben maximum területi annexiót szándékoztak végrehajtani, a másodikban a német fél többet akart, így a Szovjetunió lakosságszámának radikális csökkentését is el akarta érni, hogy élelmiszerfelesleget szállíthassanak el.

Egyes parancsnokok partizánellenes harcnak tüntették fel a fegyvertelen zsidók üldözését

Milyen kitüntetés adományozási gyakorlatot követtek a megszálló csapatok tevékenységének elismerése során?

A közmondás szerint a kitüntetés ugyanúgy véletlenszerűen talál el valakit, mint az ellenség golyója. A megszálló tevékenységnek az a része, amely partizánveszélyes területeken zajlott, egy az egyben ugyanazon érdemrendekkel, érdemérmekkel járhatott, mint egy hasonló teljesítmény a frontvonalon. A vizsgálatokat azonban nehezíti, hogy a felterjesztéseket egyes esetekben hamis indokkal látták el, így 1941-1942-ben gettókiürítésekért, fegyvertelen, erdőbe szökött zsidók felkutatásáért hadiékítményes, kardos

(csak hadicselekményekért, személyes vitézségért adható – szerk.)

kitüntetésekre terjesztették fel őket. Ezeket Budapesten meg is ítéltek számukra, pedig partizántevékenységre sem a veszteség, sem a lőszerfelhasználás nem utalt. Ezért komoly forráskritikát érdemes alkalmazni az ilyen dokumentumok esetében.

Mennyiben lehetett szerepe a 2. hadsereg megszálló tevékenységének elhallgatásában, hogy a Kádár-rendszer az 1970-es évektől elsősorban áldozatként tekintett a Don-kanyarban szolgáló honvédekre?

Az, hogy a Don-kanyarban elesett katonákról áldozatként lehetett beszélni, már önmagában progresszív lépésnek tekinthető, mert korábban csak kizárólag tettesként lehetett számításba venni őket. Azonban nem a cselekedeteik miatt sorolták őket ide, hanem mert a rossz oldalon harcoltak.