Vélemény: Émelygés, hányinger

Többször jártam a dévai otthonban, ahonnan indult ez a humanitárius kezdeményezés, s amely ma is a központját képezi az árva gyermekek gondoskodásának, hiszen Böjte atya innen szervezi, irányítja egyre terebélyesedő otthonainak a hálózatát.

Mindennapjainkban, rohanó világunkban, hozzászokhattunk a bennünket rossz kedvre hangoló hírekhez. Vannak tévécsatornák, amelyek erre szakosították magukat, mintegy bizonyítva, hogy ebben az országban semmi jó sem történik, nem lehet egyetlen pozitív kicsengésű információval sem szolgálni a kedves nézőt, amitől netán jobb kedvre derülne. Nem sokban különbözik a rádió, a nyomtatott sajtó, csakúgy, mint az egyre nagyobb teret hódító internetes tájékoztatás sem. Ez utóbbi ráadásul a sokszor fésületlen, minden tárgyilagosságot nélkülöző, csupa bántó szándékkal mocskolódó hozzászólásokat is közvetíti a befogadó közeg, azaz a weboldalakat látogató, gyakran kiskorú „fogyasztó” felé. Ezzel élünk, mondják, el kell fogadni. Nem kell(ene) elfogadni, mi több, el kellene vetni, de úgy tűnik erre nincs elegendő energia sem a befogadó, az információt fogyasztó társadalomban, a médiában tevékenykedők táborában pedig végképp nincs. Tisztelet persze a kivételnek. A minap látott napvilágot az a hír, miszerint két hazai alapítvány csaknem egy milliárd forintnyi bevételt könyvelhetett el az elmúlt években a magyar a dolgozó emberek 1 százalékos adófelajánlásából. Gyermekmentéssel kívántak foglalkozni, arra gyűjtötték a pénzünket, elsősorban daganatos kisbetegek gyógyításában, rehabilitációjában akartak részt venni. Ezt írták le az alapítvány célkitűzéseként. Igen ám, de amint az a Kehi (Kormányzati Ellenőrzési Hivatal) vizsgálatából kiderült, ebből a hatalmas összegből négy év alatt mindösszesen 70 milliót fordítottak e nemes célra. Évente tehát alig 17-18 milliót! Ezzel szemben, áll a jelentésben, luxuslakásokat béreltek, autókat vásároltak, ismerősöket, barátokat támogattak, mégpedig olyan eszközbeszerzéssel, amelyet közvetítők útján valósítottak meg és a reális értéken felül gyakran a kétszeresét fizették érte. A Kehi természetesen feljelentést tett az ügyben és zárolta az alapítványok számláját. Az ügyben számomra egyébként felettébb furcsa, hogy még csak sejtetni sem engedték, hogy melyik két alapítványról van szó, netán azokról, amelyeknek, lévén, hogy talpig becsületesnek hittük a magasztos célkitűzéseket, mi is átutaltuk az egy százalékunkat? Másutt ilyenkor már ugrik a bulvársajtó, alaposan kivesézi az esetet, nálunk mindenki hallgat, mint a sír. Az egyik alapítvány a nevét ugyan nem adta a televízió nyilvánossághoz, ám szóvivője nyilatkozott, s ami érdekes: saját nevén adta elő mondandóját. Középkorú hölgy, kifogástalan öltözékben, szabályos smink, ápolt kezek, magabiztos fellépés. Ahogyan illik egy humanitárius, karitatív, emberbaráti tevékenységet folytató közösség szóvivőjéhez. Hatásvadász szemforgatással adja elő, hogy: hozzájuk még nem érkezett meg a Kehi-jelentés, csak utána tudnak állást foglalni a hírrel kapcsolatban, s egyben biztosak lehetünk, ők mindent „lepapíroztak” úgy költötték el a százmilliókat, méghozzá az eredeti, a felettébb nemes célok érdekében. Sajnálom, hogy a tévés kollegina nem kérdezte meg, vajon hány daganatos kis beteg részesült gyógyításban az ő áldozatos munkájuk révén? Továbbá, a négy év alatt milyen eredményeket értek el, nemcsak az eszközbeszerzésben, hanem a tényleges gyermekmentésben, s végezetül, de nem utolsó sorban, miért volt szükségük luxusirodákra, luxuskocsikra e tevékenység végzéséhez - az 1 százalékokból befolyt pénzből? De ilyen kérdések nem hangzottak el. Egy sem. Mindeközben arra gondolok, hogy gyermekmentő szolgálatot más/mások is végeznek. A legismertebb talán közülük a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Elsősorban az erdélyi árvákat, úgynevezett csellengő gyermekeket (magyarokat, románokat, cigányokat) gyűjt össze az alapítvány által létrehozott otthonokba, amelyekben nemcsak élelemmel és ruhával látja el őket, hanem oktatásukról, nevelésükről is gondoskodik. Immáron mintegy száz településen létesített ilyen otthonokat, amelyekben önkéntes nevelők és nevelőszülők viselik a gondját a gyermekeknek. Mi több, már a nevelők képzéséről és továbbképzéséről is gondoskodnak az alapítványnál, ezért külön centrumokat létesítettek e célra is. Többször jártam a dévai otthonban, ahonnan indult ez a humanitárius kezdeményezés, s amely ma is a központját képezi az árva gyermekek gondoskodásának, hiszen Böjte atya innen szervezi, irányítja egyre terebélyesedő otthonainak a hálózatát. Végtelenül szerény körülmények között, de patyolat-tiszta, otthonosan berendezett épületben és helyiségekben élnek és dolgoznak az alapítvány munkatársai, a nevelők, csakúgy, mint a gyermekek is. Az elmúlt hónapban emlékeztek meg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány fennállásának 20. évfordulójáról. Nem díszesen kivilágított luxus szállodákban rendezett fogadásokon, hanem hálaadó szentmiséken és elmélkedéseken köszönték meg a rengeteg adományt az önzetlenül segítő embereknek, meg természetesen az őket oltalmába fogadó Gondviselőnek. Böjte atya mondotta a megemlékezés kapcsán, hogy „az árva gyerekek jóvoltából, milyen sok nagyszerű embert ismertem meg, hány életre szóló barátság született az elmúlt két évtizedben csak azért, mert próbáltam megoldani a gyermekek gondjait, nehézségeit.” Hát igen, ezzel a magatartással, ilyen lelkülettel kell(ene) a rászorulókon, a magatehetetlen, a beteg gyerekeken, a fiatalokon segíteni. Ezzel szemben a két „luxus-alapítvány” nem ezt és így teszi. Csakúgy, mint azok a pénzsíbolók, akik álnok módon hoznak létre hasonló alapítványokat, majd egyszerűen lelépnek a befolyt összegekkel. Gyakran szerzünk tudomást ilyenekről, mégpedig nemcsak a szociális szférában, hanem gazdasági, oktatási és egyéb területen is. Émelyeg az ember gyomra, azután hányingere lesz az ilyen és hasonló hírektől, esetektől. Sajnos, nyilván nem ez az utolsó ilyen ügy, amellyel találkozni kényszerülünk e kis hazában. Így azután ne is csodálkozzunk, ha az emberek egyre nehezebben szánják rá magukat arra, hogy valakit segítsenek az egy százalékukkal…