Kultúra

Hímzéskiállítás és könyvbemutató: a debellácsi piros pipacs + FOTÓK

Hímzéskiállítás és könyvbemutató: a debellácsi piros pipacs + FOTÓK

2013. május 25., szombat
Hímzéskiállítás és könyvbemutató: a debellácsi piros pipacs + FOTÓK
1_gs

A hímzésornamentika egyfajta igazolvány: hol élünk, kik vagyunk, mit csinálunk – olvasható a népi hímzéssel is foglalkozó torontálvásárhelyi (debellácsi) Pipacs nőegylet évekkel ezelőtt rendezett retrospektív tárlatára készült füzet ismertetőjében.

Nos, aki eljött a Közéleti Kávéház Novotel Szállóban megtartott rendezvényére, az megtapasztalhatta e dél-bánáti lelkes magyar közösség életrevalóságát, a gazdag színekben pompázó hímzésekben tükröződő elődök iránti hagyománytiszteletét, hűséges ragaszkodását a magyar nyelvhez és kultúrához.

Nagy Irén

, nyugalmazott óvónő, a debellácsi szellemi és tárgyi kultúra kiváló ismerője, ápolója Szalai Istvánnal, a rendezvény házigazdájával arról beszélgetett, hogy a nőegylet asszonyainak segítségével felújították, majd közösen népszerűsítették szülőfalujuk hímzésornamentikáját, rekonstruálták a debellácsi alkalmi viseleteket 1880-tól egészen napjainkig. Egy szegedi közalapítvány segítségével 2001-ben pályázaton nyert pénzből kialakították a tájszobát, ahol kiállították a restaurált, 1918-ból származó, kézzel festett virágdíszes szobabútort és a helyi jellegű hímzések legszebb, leglátványosabb darabjait. Az általuk évtizedeken át végzett értékmentő és a hagyományápolást elősegítő tevékenység eredménye ez, hiszen – a szakcsoportvezetőt idézve – "nemcsak megmentették, hanem az utókornak merészen tovább is adták az Alföldön élő emberek egyik népi ornamentikakincsét". Ez esetben a debellácsi piros pipacsot, a rengő kalászt s a közöttük kéklő búzavirágokat.

Miért giccses, ami népi?

Szó volt még Nagy Irén három eddig megjelent, a helyi hímzés gazdagságát, változatos motívumvilágát bemutató könyvéről, egyes szakemberek meglepő kijelentéséről, hogy ezek a munkák nem képeznek autentikus népművészeti értéket, mert túlságosan tarkák, nem jellemzőek a magyar ember szín- és ízlésvilágára. A vendég ezt több találó idézettel cáfolta, „csak hagyni kell a népet, és a dolgok a helyükre kerülnek”. Debellács környékén élnek románok, szerbek, szlovákok, mindenki népviselete, népi kultúrája színes, harsány színekben pompázik, csak a magyarra akarták ráerőltetni a jellegtelen szürkeséget, mondván: a cifraság, az erős színek giccsesek, az operettek hamis világából léptek elő, ezért ahol tehették, tiltották is ezt a viseletet. Nagy Irén Kodályt híva segítségül megállapította, a torontálvásárhelyi hímzés és viselet a magyar szépség egy elemét hordozza magában. Szalai ezt úgy egészítette ki, hogy inkább a politika állt az ilyen nézeteket valló szakemberek mögött. Ezekből a páratlan szépségű hímzésekből rendezett kiállítást tekinthették meg a szegediek Nagy Irén vezetésével, majd megismerkedhettek a VIVE névre hallgató, az ottani helyi közösségből kinövő társadalmi mozgalommal, amelynek célja, hogy ápolja a magyar kulturális-művelődési hagyaték egyik sajátos értékét: a magyar nótát és csárdást. Tevékenységük arra irányul, hogy alkotásra serkentse a dalszerzőket, szövegírókat és mindazokat, akiknek munkája eredményeként új magyar nóták és csárdások hangozhatnak fel. A Magyar Kultúra Lovagja, Bába Lúcia riporter, a mozgalom egyik életre hívója Szegeden jelentette be, igenis megrendezik az idén immár 18. alkalommal a Magyar Nóták és Csárdások Fesztiválját, ami pénzhiány miatt mindeddig kérdéses volt. A közönség vajdasági szerzők magyar nótáiból kapott ízelítőt, fellépett Nagy Zoltán és Vidovenyecz János. A látottakat, hallottakat talán Nagy Irén egy mondatával lehetne összefoglalni: „A hímzésornamentikát és a magyar nótát mindenki zárja szívébe, mert ebben a magyar nemzet lelke rejtőzik”.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.