Szépséghibáink szépsége

Egy nagy pohár forró, vöröslő puncs ellenállhatatlan illata szállt a fagyos idő metsző levegőjében, ahogy átszeltem lépteimmel a Dóm tér macskaköves felületének pavilonokkal tarkított kavalkádját. A vékony bőrkesztyűmön keresztül már kezdtem érezni a forró ital jótékony hatását, ahogy lassan felmelegíti a merevvé vált kezeimet a fahéjjal és szegfűszeggel megbolondított téli finomság.

Hunyorogva hajoltam fölé, hogy egy korttyal már a bensőm is igyekezzék utolérni ujjaim melengetését, óvatosan félre söpörtem hajamat, hogy ne okozzon akadályt, és egy önkéntelen mosollyal kortyoltam, majd elégedetten nyugtáztam, hogy a szelet narancsnak is helye van a poharamban. Ekkor megpillantottam, egy szemet gyönyörködtető standot, ahol a faportékák egyedi formái, kifinomult megmunkálásai, kellemes színei ellenállhatatlanul vonzották a bámészkodó tekintetet. Odalépve, elnézést kérve lehelyeztem az asztalra a pohár puncsomat. Magázódó megszólításomra egy kedves, tegeződő válasz érkezett egy fiatalembertől, aki teljes körű megértéséről biztosított, mondván, a portékát meg lehet közelebbről is vizsgálni, és rögvest meg is akadt a tekintetem egy juharfa alakú mintázaton, egy konyakszínű faragásban. Közben a fiatalembernek játékosan jeleztem, ha magázódásomra tegezéssel felel, akkor valóban legyen tegeződés az a tegeződés, hisz' nem minden náció ismeri a nyelvek ilyen jellegű határait. Nevetve fogadta el fölajánlásomat, amikorra már motoszkált a fejemben, hogy vajon milyen akcentus tulajdonosával beszélgethetek. Kiejtett magánhangzói egy nyugati idegennyelv sajátos akcentusának lenyomatát hordozták. Nem sokat töprengtem a lehetséges válaszon, a néminemű szociális gátlástalanságom az esetek többségében nem igen engedi a kérdéseket gondolataimba rekedni. Ahogy megkérdeztem a fiatalembertől, hogy milyen anyanyelvvel látta meg a napvilágot, egy sanda mosolyt láttam megjelenni az arcán. Válasza rövid volt és lényegre törő: magyarral, beszédhibával. Rögvest bocsánatot kértem szemtelenségemért, de emberünk nem tűnt sértettnek, jobbára a kíváncsiságot véltem felfedezni a szemében, de ő sem bírta sokáig, ezért még azon nyomban visszakérdezett, hogy miért kérdeztem meg tőle. Közöltem vele az akkorra már abszurd gondolatot, hogy szerettem volna megdicsérni, hogy milyen nagyon szépen beszéli a nyelvünket. Amikor ezt kimondtam, olyan hangos kacagásba fakadt ki, hogy a Dóm tér árkádjai alatt futottak végig nevetésének gurgulázó ütemei. Magam is beláttam, hogy némi önellentmondásba keveredtem, de be kellett ismernem magamnak, hogy jól esik hallgatnom a fiatalember furcsán ejtett magánhangzóit, mintha beszédhibája révén önkéntelenül kreált volna egy kellemes, dallamos, izgalmas és unikális magyar nyelvhasználatot. Szerettem volna még némi ürügyet találni, hogy ott maradva hallgathassam még a beszédét, de kegyetlen őszinteséggel kellett magamnak beismernem, hogy a juharfalevél mintázatú portékát nem hagyhattam már ott, időközben a szívemhez nőtt. A vásárlás ténye pedig továbblépésre kényszerített, de búcsúzóként, még kimondtam az ismeretlen árusnak: „Kérem beszéljen sokat, nagyon kellemes hallgatni a beszédét!” – mindeközben már meg is feledkeztem a tegeződésről, és láttam, hogy milyen jól esnek a szavaim a fiatalembernek. Ahogy töprengve továbbhaladtam, külső, és belső szépséghibáink szépségein morfondíroztam, még ha ez egy feloldhatatlannak tűnő ellentmondást sugalmaz is. Hisz milyen gyakran esik az meg, hogy valami eltér az általában véve vett tökélytől, és mégis épp ez a differencia hat oly nagyon tetszetősnek? Lenne az ember szívében is kegyelmi pont, ami képes megsúgni, hogy bár az ember alapvetően önző, haszonleső, hiú és gyakorta ostoba, a bölcsességet nélkülöző lény, mégis láthatja, hallhatja embertársát egy olyan valóságos szeretettel, ami túltekint a „tökély” keresésén, és vonzóvá teszi az önkéntelen hibákat? Ebből a gondolatból számomra erővel ugrott ki a „kegyelem” szava, hisz valóban kegyelmi állapot ez, ami nem emberi erőből táplálkozik. A felettünk álló nagy „fafaragó”, aki egyedire faragott mindnyájunkat, szeretettel tekint le alkotásaira, és micsoda kegyelem ez, ha ennek a nagy faragómesternek a munkáját, mi is ilyen kegyelemmel és szeretettel szemlélhetjük embertársainkban! Kedves Olvasók! Őszinte szeretettel kívánom Önöknek, hogy ilyen kegyelemmel szemléljük egymást, nem csak az ünnepi alkalmakkor, de a szürke hétköznapok taposó malmában se feledkezzünk meg így tekinteni a másikra!