Kultúra

Arcok a Szegedi Jazz Napokról V.: Henry Grimes

Arcok a Szegedi Jazz Napokról V.: Henry Grimes

2011. november 1., kedd
Arcok a Szegedi Jazz Napokról V.: Henry Grimes

A philadelphiai bőgős, Henry Grimes november 5-én lép színpadra először Magyarországon, a Szegedi Jazz Napok második napján, a Marc Ribot Trió tagjaként.

Az '50-'60-as évek bőgőslegendája,

Henry Grimes

1935. november 3-án született Philadelphiában ikertestvérével

Leonnal

, akiből később klarinét- és tenorszaxofonos lett. Családjuk nagyon muzikális volt, apja trombitált, anyja zongorázott, míg nővére saját lemezjátszójával a környék vájtfülűjének számított. Öreg zongorájukat gyakran nyúzták együtt

Hassan Ibn Alival

, aki később

Max Roach

zenekarában is megfordult. Őrjítően jó bebop zene ment akkoriban, a fiatalok olyan spílereket bálványoztak, mint

Charlie Parker, Dizzy Gillespie

vagy

Clifford Brown.

Magyar hegedűs is tanította

A 12 éves Henry-nek mindemellett a hegedű is megtetszett, ezért szülei támogatásával elkezdett különórákra járni. Első tanára

Carl Wittman

volt 4 évig, később állítólag egy magyar hegedűstől is tanult. Középiskolás társai közűl többen szintén kitűnő muzsikusok lettek, a dobos

Albert "Tootie" Heath

, a zongorista

Bobby Timmons

, vagy a trombitás

Ted Curson

és

Wilmer Wise

. Velük, valamint testvérével, Leonnal alakították "Barsity Boys" néven első zenekarukat. Később a Mastbaum Technical High School-ban

Lee Morgan

osztálytársa volt, ekkor már a hegedű mellett szárnykürtön, tubán és ütőhangszereken tanult. Itt vette fel először a bőgőt, mely úgy "megszólalt" a kezei között, hogy azonnal jobbnál-jobb ajánlatokat kapott: klasszikusokat játszott a városi filharmonikusokkal, soul- és r&b zenét a helyi tánczenekarokban. A fényes karrier előtt álló fiatalember 1952-ben, 17 éves korában nyert felvételt New York híres zeneakadémiájára, a Juilliard School-ba. A világ legismertebb bőgőprofesszora,

Fred Zimmermann

tanítványa lett, aki egyben a New York-i Filharmonikusok bőgőszólistája volt. Grimes előtt is megnyíltak a legjobb álláslehetőségek, rövidesen már a New York-i Operaház zenekarában bőgőzött! A jazz vonzása azonban még ennél is erősebb volt... Jazzmuzsikusként első komolyabb szerepét az énekes-sztár, Anita O'Day együttesében kapta, ahol már az első koncertek egyikén meghallotta minden idők legnagyobb bariton-szaxofonosa, Gerry Mulligan, - és egyszerűen elszipkázta onnan! 1957-től játszott a pályafutása csúcsán lévő Mulligan együttesében, ahol olyan sztárok fordultak meg, mint

Art Farmer

és

Chet Baker

. Miles Davis is árgus szemekkel figyelte és többször hívta, amikor

Paul Chambers

beteget jelentett. Ne feledjük, hogy ebben a Davis-zenekarban olyanok játszottak ekkor, mint

John Coltrane, Bill Evans

és

Cannonball Adderley

... 1957 szeptemberétől folyamatosan studióban volt, első lemezfelvétele

Shafi Hadi

tenorossal készült, aki később

Charlie Mingus

szaxofonosa lett és bandája tele volt ászokkal, mint Dannie Richmond, Pepper Adams és Wynton Kelly! A Mulligan-zenekar után egy újabb zongora nélküli kvartettben, Sonny Rollins együttesében találjuk, akivel először lépett fel a Newport-i jazzfesztiválon. Méghozzá olyan kirobbanó sikerrel, hogy az akkori legnagyobb sztárok, Benny Goodman, Lee Konitz, Tony Scott és Thelonious Monk is mind csak vele voltak hajlandók színpadra lépni! Azóta sem történt ilyen eset, mint 1958-ban Newportban: mind az öt "headliner" zenekarában ugyanaz az ember, MENRY GRIMES bőgőzött, - úgy, hogy neve benne sem volt még a fesztivál hivatalos műsorfüzetében! Egycsapásra befutott, ragyogó kritikákat és jobbnál-jobb ajánlatokat kapott. Játszott Billy Taylorral és a jazz-ikonnak számító

Thelonious Monkkal, Lennie Tristano

-val és Coleman Hawkinsszal. 1962-ben a McCoy Tyner Trio tagjaként - a dobos

Roy Haynes

, - vették fel a klasszikus "Reaching Fourth" című lemezt (Impulse). Kitartott Sonny Rollins mellett is, annak ellenére, hogy a tenoros többször leállt és mentális problémákkal küszködött. A zenekar 1963-ig létezett kisebb-nagyobb megszakításokkal és turnézott világszerte. Érdemes megemlékezni a muzsikusokról -

Sonny Rollins, Don Cherry, Henry Grimes, Billy Higgins

- sokak szerint ez volt Rollins legjobb együttese. Felkapott zenész lett, a korszak számos lemezfelvételén játszik, méghozzá olyan partnerekkel, mint

Coleman Hawkins, Chet Baker, Al Cohn, Zoot Sims, Gil Evans, Roy Haynes, Joe Chambers, Art Farmer, Gato Barbieri, Ed Blackwell, Steve Lacy, Charles Mingus, Gary Burton, Karl Berger, Sunny Murray, Roland Kirk, Tommy Flanagan, Pepper Adams, Wynton Kelly, Dannie Richmond, Pharoah Sanders, Archie Shepp, Billy Taylor, Jim Knepper, Bill Evans, Paul Bley, McCoy Tyner, Frank Wright, Bobby Hutcherson, Kenny Burrell, Steve Kuhn, Ronald Shannon Jackson

vagy

Carlos Ward.

Nem sok zenész dicsekedhet azzal, hogy a Metropolitan Operától Thelonious Monkig, Benny Goodmantól Albert Aylerig ilyen széles körben szerepelt volna sikerrel! Sokoldalúsága mellett művészetére kezdetektől fogva mély benyomást gyakoroltak a korszak új kísérletei, elsősorban

Ornette Coleman

zenéje. Képességei és megalapozott tudása stabil alapot nyújtottak számára, hogy a mainstream mellett elmélyedjen a radikálisan új irányzatnak számító free-jazz zenében. Ekkor kezdődött együttműködése

Cecil Taylorral

(1961),

Perry Robinsonnal

(1962), majd 1965-ben Don Cherryvel és Albert Aylerrel. 1965-ben készült első önálló lemeze ("The Call" - EPS), melyen saját szerzeményeit játszotta a klarinétos

Perry Robinsonnal

és

Tom Price

dobossal. Ők hárman együtt is laktak East Village-ben és gyakran játszottak a környéken duóban vagy trióban Richard Wyands zongoristával. Korábban már kiadtak egy lemezt ("Funk Dumpling" - Savoy 1962), méghozzá igencsak komoly ritmusszekcióval:

Kenny Barron - Henry Grimes - Paul Motian!

Lakásuk népszerű jam- és találkahely volt, ahová gyakran feljárt Frank Wright és Archie Shepp, a trombitás Marc Levin, a dobos

Frank Clayton

és

Tony Scott,

az akkori évek egyik legjobban sztárolt muzsikusa. De akkor már leginkább

Albert Ayler

zenéje érdekelte.

Az Ayler-évek:

Henry már az első Atlantic felvételektől, 1964 februárjától tagja volt

Albert Ayler

együttesének. Ő bőgőzik a korszakalkotónak tartott "Spirits" és "Swing Low, Sweet Spiritual" című lemezeken, valamint az Ayler-zenekar valamennyi hangversenyén. Játszik a '65 szeptemberében rögzített, emblematikus "Spirits Rejoice" albumon, majd a "dupla bőgős" korszakban csatlakozik hozzájuk

Gary Peacock, Bill Folwell, Alan Silva, J-F Jenny-Clark

és

Charlie Haden.

Mindegy volt számára, hogy vonó vagy pizzicato kellett Aylernek, megalapozott technikai tudása révén ilyen nagyszerű bőgősök mellett is az együttes pillére maradt. Ayler művészi koncepciója ugyan messze megelőzte korát, de zenéje és személyes tónusa mély hatást gyakorolt az akkori zenésztársadalomra. Mindebben a kivételes tehetségű és magasan képzett Henry Grimes jelentős szerepet játszott és a fennmaradt felvételekből kitűnik, hogy a zenészóriás méltó alkotótársa volt. Ayler karrierje azonban súlyos drogfüggősége és állandósult, mély depressziója miatt rendkívül hányatott volt, ezért útjaik, mint legtöbb zenészével, előbb-utóbb szétváltak. (Albert Ayler 1970. november 24-én halt meg New Yorkban, kábítószer hatása alatt elkövetett öngyilkosság következtében.) Cecil Taylor: "Henry is a Giant!" 1966-ban Cecil Taylor "Unit Structures" és "Conquistador", valamint Don Cherry "Symphony for Improvisers" és "Where is Brooklyn?" című Blue Note albumain dolgozott, majd Pharoah Sanders lemezén, mely "Tauhid" címmel az Impulse kiadónál jelent meg. Hiába volt azonban a korszak egyik legkeresettebb zenésze, a jazz- és az egész szórakoztatózene-ipar mélyreható változásai következtében a jazzmuzsikusoknak egyre komolyabb megélhetési gondokkal kellett megküzdeni.

"A hézag"

1968 nyarán New Yorkban annyira megcsappant a munka, hogy

Al Jarreau

és

Jon Hendricks

hívására felpakolta bőgőjét egy autó tetejére és

Clarence Becton

dobossal elindult szerencsét próbálni Kaliforniába... A dolgok azonban San Franciscóban rosszra fordultak: a szerződés lejárt, barátai elhagyták, még a bőgője is eltört. Rövid időre egy szcientológus zongorista,

Lamont Johnson

lakásában húzódott meg, de mivel nem akart a szektához csatlakozni, gyorsan kirúgták. Pénze nem volt, így rövidesen egy menedékszállón találta magát Los Angelesben. Felhagyott a zenével és ezzel hirtelen kikerült mindenféle muzsikus-körökből. New York-i barátai még egy ideig keresték, majd egyszer csak valaki elkezdte a halálhírét terjeszteni... Először alkalmi munkákból élt, aztán segédmunkás lett, később karbantartó, gondnok. 43 évig élt észrevétlenül, ebből 20 évig ugyan abban a szűk kis szobában, de sikerült túlélnie: munkája mellett írt és jógázott, több kötetnyi vers és filozófiai értekezés kéziratát őrizte rendezett kuckójában. 2002-ben aztán egy jazzbarát szociális munkás, bizonyos Marshall Marrotte felfedezte, hogy ki is lehet ez az ember valójában. Szólt a New York Times-nak és a történet bejárta az egész világot... Nagy tisztelője és követője, az avantgard bőgős William Parker 2002 karácsonyára egy új hangszerrel ajándékozta meg, melyet zöldes árnyalatárol elneveztek "Olive Oil"-nek. A New York-i bőgősök fesztivált rendeztek tiszteletére, majd nagy érdeklődés mellett fellépett a New York-i Vision Fesztiválon, William Parker nagyzenekarának szólistájaként. Azóta a Long Island Public Radio-tól életmű díjat kapott, az AllAboutJazz 2003-ban az "Év Zenészének" választotta, az amerikai Jazzújságírók Szövetsége az "Év Jazzbőgősének" jelölte olyan kollégák előtt, mint Ron Carter, Charlie Haden, Dave Holland, Christian McBride. Németországban kiadták verseit, újra játszik, tanít és lemezeket készít! A fesztiválok és jazzrádiók versengenek érte (nem a jazzy...), egyetemekre hívják előadónak, Cecil Taylor vele kezdett újra trióban játszani - a dobos Pheeroan akLaff, - miközben folyamatosan fellép minden régi és új barátaival, mint Rashied Ali, Marshall Allen, Fred Anderson, Marilyn Crispell, Bobby Bradford, Ted Curson, Andrew Cyrille, Bill Dixon, Dave Douglas, Edward "Kidd" Jordan, Andrew Lamb, Joe Lovano, Bennie Maupin, Roscoe Mitchell, Joseph Jarman, David Murray, Charly Persip, John Tchicai, Wadada Leo Smith, Oluyemi Thomas és Marc Ribot... Forrás: privatemusic.hu HENRY GRIMES 2011. november 5-én játszik először Magyarországon, a SZEGEDI JAZZ NAPOK második napján, a MARC RIBOT TRIÓ tagjaként.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.