Hölgyválasz: Inspiráljunk, emberként is!

Egy zimankós hózáporral tarkított hideg napon döcögtünk testvéremmel egy autóban a Régi híd – nekem már csak az marad- irányába, ahova óvatosan szinte pöfögve kellett felkúsznia erőtlen, de erősen küszködő négykerekűnek, amikor bosszúsan megszólaltam: „Hát ez őrület, hogy nem csúsztalanítják az utakat.”

Bátyám erre ahelyett, hogy bosszankodó kitörésemet kulturált helyesléssel helyben hagyta volna, fékezhetetlen hahotázásba tört ki, miközben a térdét csapkodta. Teljesen értetlenül álltam, egészen konkrétan ültem, a számomra bizarr jelenség előtt. Ahhoz már hozzá szoktam, hogy amikor én nevetek, akkor mások általában igen művelten hallgatnak, vagy ha mások nevetettnek, számomra megfelelő csattanó híján, én igen műveletlenül néha hallgatok. Ez mégis egy újszerű fordulatnak tetszett. Amikor végre meg tudott szólalni, akkor gurgulázva kipréselte magából, hogy, olyan szó, hogy „csúsztalanítás” egyszerűen nem létezik. Ezt húsba vágó kritikának éreztem, mert képtelen voltam elfogadni ezt az abszurdnak mutatkozó meglátást, mondogattam magamban: „csúsztalanítás”, a „járdákat csúsztalanítani kell”. Ő meg csak egyre jobban röhögött, már láttam a szemében a könnyeket, mire, tekintve, hogy igen komoly vehemenciával bizonygatta álláspontját, kénytelen voltam elhinni neki, hogy a köztudat számára nem létezik ez a szó, csak számomra. Elmosolyodva konstatálhattam, hogy van, ami nem változik: a szavak furcsasága, amit nem érzek, pedig szeretném érezni, mert gyakran mondják szemöldök felszaladva, hogy különösen beszélek. Helyesírásomat, ami nekem tulajdonképpen soha nem is volt, pedig egyesek egyenesen arcpirítónak vélik: miként kaphattam érettségi bizonyítványt vagy diplomát. Kellemetlen emlékek egész sora jelent meg szemeim előtt, amit az egyetemi katedráról fröcsögő tanár, megvetően lebegteti zárthelyi dolgozatomat mondván, húsz éves pályafutásán sem élt még olyat, hogy nem volt képes valakinek elolvasni a kézírását, ez a munka így értékelhetetlen. Szerettem volna rezignált stílusomban felállva, közölni vele, hogy sötét lelkem beteges szeletének egy torz megnyilvánulása a fiúkat is megszégyenítő írásképem. Ám lenyeltem a dühömmel együtt a szarkazmusomat, mert szükségem volt az év végi jegyre, még akkor is, ha nem hajlandó értékelni az év közbeni dolgozatomat, aminek tartalma közel hibátlan volt, de ez nem érdekelte. Nos, lehet, hogy mindig is volt valamilyen fokú diszgráfiám, az évek hosszú távlatában mégsem ezek a megalázó epizódok maradtak meg, hanem azok a számomra inspiráló személyek, akik nem átallottak bátorítani, és egy torz íráskép mögé betekinteni, és hinni, hogy mindenkit és bárkit lehet, és kell is ösztönözni, inspirálni. Ismerni kell annak a módját, hogy lehet valakit bölcsen buzdítani, még abban esetben is, ha a rút körülmények fájó valósága épp az ellenkezőjét kiabálja arcunkba. Igyekezzünk így tekinteni a körülöttünk élőkre, meglátni bennünk a csiszolatlan ékkövet, hogyan segíthetünk abban, hogy a bábból végre kikelhessen egy pillangó, még akkor is, ha esetlenek szárnycsapásai, de végre haladással indul el egy úton, ami meg lehet először idegennek hat, de minél tovább verdes rajta, annál hamarabb hiheti el, hogy nem kell fogyatékosságaiba bebábozódva élnie. Kedves Olvasók! Kívánom mindenkinek a tavasz kikeletében, hogy lelkükben és munkájukban is megújulás jellemezze napjaikat, bátorítva és inspirálva egymást.