Az Olvasókat ünneplem!

A mai napon a Kedves Olvasókat ünneplem! Ma van egy éve, hogy írok Önöknek, és nem telt el úgy nap, hogy ne jutottak volna eszembe. Próbáltam adni Önöknek nevetést, örömöt, komoly és bohém gondolatokat. Szerettem volna halványan bearanyozni egy negyedórájukat minden héten, nekem minden egyes hét bearanyozta az írással, és ezen keresztül az Önökkel töltött kevéske időmet. Őszintén köszönöm, hogy odaszántan olvastak és írtak!

Egy kedves ismerősöm beszélt először a nem látó gondozottjairól, megkért, hogy imádkozzak értük, nem könnyű az intézeti életük. Hát imádkoztam.

Dóri

néniért,

Juditkáért

és a többi drágaságért, a nem látókért, akik gondozásra szorulnak. Egy őszi napon aztán meglátogattam őket, szerettem volna megismerkedni velük és beszélgetni. A zegzugos épület hatalmas folyosóin kanyarogtunk, rendületlenül mosolyogtam a gondozottakra, holott tudtam, hogy nem láthatnak engem. Egy folyosóra kihelyezett széken üldögélt egy csontsovány picinyke idős hölgy, bőre fehérsége, hajának őszhajszálaival összhangban, mint a frissen esett hó a napsütésben, úgy fénylett. Egy ismerős hang suttogta a fülembe: „Ő Dóri néni”, de még mielőtt mondta volna, már megéreztem. Odaléptem és lehajoltam, majd megszólalt határozott és törékeny hangján: "Lelkem, aranyoskám, gyere közelebb, mert a néni nem lát, hadd ismerjelek meg." Törékeny, de annál biztosabb érintéssel végre megismerhetett. Óvatosan érintette vékonyka ujjait arcomhoz, finoman kitapintotta vonásaimat, elmosolyodott, hogy végre „láthatta”, mosolygok. Megsimogatta hajamat, végül a számukra kincset érő kezeket „nézte meg” érintésével. Egy pillanat alatt érkezett el a gondolat számomra, ők többet látnak érintéseik révén, mint én valaha fogok látó szemeimmel által. Ez nem egy szánakozó patetikus gondolat volt, hanem maga a könyörtelen valóság. Ők a kárnak ítélt dolgokat nem szemlélik, a lényeglátó kezeik révén megérintik szeretteiket, és ez a törékeny hölgy milyen egyszerűen, fölösleges sallangoktól mentesen az érintése révén képes a kedvességéből adni nekem. A rengeteg kárnak ítélhető dolgot nem láthatja, csak akarat révén érinthet meg a környezetéből, akit, vagy amit szeretne. Álmodik az ember ilyen lényeglátásról, hogy a nem látható dolgokra figyelhessen, hanem a láthatatlanokra: hit által. A szavak egyszerűségében rejlő erő néha olyan erővel rázza meg a lelkünket, hogy megállásra késztethet bennünket. A szavak csodái révén tudunk éppúgy szeretni, mint gyűlölni, éppúgy megsebezni, mint bekötözni, tudunk nevettetni, és megismertetni önmagunkat másokkal. Beszédünk nélkül, szinte szárnya szegetten létezni, úgy, hogy nem a jól megszokott kényelmes szabadossággal fejezzük ki magunkat, amire anyanyelvünk révén úgy hisszük, jogunk van. Ismerni az érzést, amikor tudni kell hallgatni, de nem is akárhogy: bölcsen. Ilyenkor lehet, nem marad más, csak egy érintés, de nem szavainkon keresztül, csak tekintetünkön át, vagy óvatos mozdulatunkban, ahogy kezünkkel megérint valakit, akit biztosíthatunk szeretetünkről és támogatásunkról. A szavak virtuozitása sohasem érhet fel a cselekedetekben és odaszánásban rejlő bizonyossággal. A nagy gondolatok, a nagy szavak, a nagy érzések, a tettek hiányának a valóságában hamuvá lehetnek. Néha nem is baj, ha elnémít bennünket ez a világ, ha nem tenné, előfordulhat, hogy épp a lényeg rohan el mellettünk, mégpedig köszönés nélkül. Kedves Olvasók! Örülök, hogy bár szavakon keresztül, de mégis lényeglátó módon kapcsolódhatunk eztán is.