Vélemény

Vélemény: 2011 - a bizalom éve?

Vélemény: 2011 - a bizalom éve?

2011. január 1., szombat
Vélemény: 2011 - a bizalom éve?

Az emberek megérezték: akármilyen is lesz, de ez a mi kormányunk, míg amazok, a tolvajlósok, nem voltak igazán a mieink. Ilyen egyszerű… A bizalom azonban el is veszíthető. S esetenként az is egyszerű.

Mivel több mértékadó hazai és külhoni forrásból is tudomásomra jutott, hogy szombat nulla óra óta egy durván populista, és a fasizálódó 1933-as németországihoz a megszólalásig hasonló irányítás alatt senyvedő ország – annak putyinista-lukasenkóista médiatörvénye által súlyosan elnyomott - tollforgatója vagyok, nem is tehetek mást, minthogy vitorláimat engedelmesen az uralkodó felcsúti széljárásba fordítva, a január elsején esedékes félévértékelésem és félév-előrejelzésem magam is populista módon kezdjem, abból hátha nem lesz baj. Íme: ahhoz képest, hogy az orosz eredetű benzin egységára immár 360, a svájci franké pedig 224 forint, a luxemburgi külügyminiszter erőlködése csupán smafu. Arra bátorkodtam fentebb gúzsba kötött kézzel és (kínai gyártmányú?) magyar állami chipek irányította pennával célozni, hogy lehet ugyan a fél világot fellármázni egy el nem olvasott médiatörvény kapcsán a magyarországi demokrácia haláláról szólva, lehet számon kérni rajtunk, kísérleti alanyokon olyan nyugdíjrendszer ésszerűsítését, amelyet nyugati szövetségeseinknek saját hazájukban eszük ágában sem volt, és nem is lesz bevezetni, egy ország minőségjelzőit azért elsősorban mégiscsak az határozza meg, hogy milyen lakóinak lelki, mentális, szellemi állapota és anyagi helyzete, ebben a sorrendben. Őexcellenciája, a luxemburgi külügyminiszter és a német szövetségi helyettes szóvivő szíves engedelmével az elmúlt fél esztendőt e szempontból bátorkodom, igaz, csak címszavakban vizsgálni, azaz,

Vörösmartyval

szólván, arra választ keresni: ment-é az Orbán-kormány által a világ, mármint a mi itthoni világunk, elébb? Terjedelmi okokból a három legfontosabb kérdésre szorítkozom. Ama nyolc esztendő végére a legkétségbeejtőbb a magyarok közérzete, lelki sérültsége volt: milliók érezték kilátástalannak a helyzetüket, mások apátiába estek, megint mások tehetetlen dühvel próbálták mindezt kompenzálni; s még azok, akik viszonylag jó vagy tűrhető egzisztenciával büszkélkedhettek, sem érezték igazán jól magukat – általában volt rossz az országban a hangulat. A tehetetlenségi görbe, ha rajzolnánk ilyet, kétszer ért el elképesztő maximumértéket: 2006 őszén, a szeptemberi-októberi gyurcsányi ellenforradalom idején és 2009 tavaszán, a Gyurcsány-Bajnai vezércserekor, amikor, noha az ország előrehozott választást óhajtott, az 1919-es Károlyi-Kun Béla-féle váltáshoz némiképp hasonlatos megaláztatásban részesült. E tekintetben áprilisban hatalmas előrelépés történt, s itt nem csupán a Trianon-törvényre és a könnyített állampolgársággal kapcsolatos törvényre gondolok, hanem arra, hogy az emberek megérezték: akármilyen is lesz, de ez a mi kormányunk, míg amazok, a tolvajlósok, nem voltak igazán a mieink. Ilyen egyszerű… E nemzethangulat-változást jelzik a közvélemény-kutatások is, amelyek nagy vonalakban mindvégig az áprilisi állapotok konzerválódását mutatják; ám ami ennél fontosabb, az a mindennapokban egymás iránt megnyilvánuló bizalom részleges helyreállása, ha szabad a tiszai árvíz, de főként a bakonyi iszapkatasztrófa során tapasztalható össznemzeti szolidaritásra utalnom. Ugyanakkor a közérzet érzékelhető javulását igencsak hátráltatja a beígért elszámoltatás és igazságtétel döcögős volta, lassúsága – az okok szerteágazók, a következmények azonban egy irányba mutatnak: nem az a fő baj, hogy ezek részleges elmaradása a jövőben drasztikusan csökkentheti a kormánypártok népszerűségét, hanem az, hogy ha vissza nem is fordíthatja, de megállíthatja az imént említett „bizalmi-együvé tartozási” folyamatot, amely minden kedvező változás alapja. A bizalom tehát el is veszíthető. S esetenként az is egyszerű. A csontvázak pedig, minden, kárörömmel teli „szoclib” híreszteléssel ellentétben egyre potyognak, fél évvel a választások után is. Lélektanilag érzem fontos esetnek a legutóbbi kettőt: a jópofa egykori kaposvári színész családja körüli botrányt – képzeljük el, mekkora pénzek mozoghattak ott, ha csak a „kis Koltai” által (gyanú szerint) elsíbolt áfa volt négymilliárd! Csak az áfa! -, és a Duna tévé vezetőinek esetét. Jézusmária, ők is? – szörnyülködnek az emberek, hiszen a köz tudatában ez a köz tulajdonában lévő csatorna a legvadabb időkben sem szerepelt „kommunista vagy liberális fészekként”, minthogy nem is volt az soha… Stratégiai problémáink második helyére a dermesztő demográfiai helyzetet teszem – e téren a párját ritkító családi adókedvezményekkel és a hároméves gyes visszaállításával a kormány és a törvényhozás megtette, amit hat hónap alatt lehet: ismétlem, amit hat hónap alatt! Persze ez csak az első két lépés. Harmadik helyre „szorult”, de önmagában is gigantikus probléma, hát még az összes többivel kölcsönhatásban, maga az állam, és benne polgárai millióinak végletes (talán még nem végzetes) eladósodottsága. Azzal, hogy – vállalva az orkánerejű nyugati-északnyugati ellenszelet – megköszöntük az IMF szíves közreműködését, de a további hitelfelvételnek még a gondolatát is elhessegettük magunktól, valamint azzal, hogy az államháztartásból kicsordogáltatott, de most oda visszacsatornázott magánnyugdíjkasszák százmilliárdjait adósságcsökkentésre fordítjuk, félve mondom ki: az adósságspirál gordiuszi csomóját egy időre átvágtuk. Keletkezik-e új? Sokkal rosszabb a helyzet a lakossági hitelek frontján. Azzal, hogy betiltatott a devizaalapú jelzáloghitel, s a bankok sem tehetnek ezután egyoldalú szerződésmódosításokat, és más turpisságokat sem (az összeset persze nem sikerült felszámolni), a már meglévő hitelek „tulajdonosai” még nincsenek kinn a vízből. A kilakoltatási tilalmat jómagam üdvözlendő, de szigorúan szociális intézkedésnek tekintem, nem a probléma kezelésének – egy átmeneti árverezési tilalom, s ezzel párhuzamosan az adósságbehajtó cégek, lakásmaffiózók és zugügyvédek drasztikus megregulázása már hasonlítana ahhoz… Ugyanakkor, érdeklődéssel figyelve az okosabbnál okosabb közgazdászok elemzéseit, egyetleneggyel sem találkoztam közöttük, amely megoldaná azt a pofátlan paradoxont, mely szerint böcsülettel fizeti az adós a kezdetinél másfélszer-kétszer akkora törlesztő részletet, a forintban kifejezett adóssága év végére mégis nő. Ez nonszenz. S hogy mit hozhat a következő fél év? Új alkotmányt biztosan, reményeim szerint minél szélesebb konszenzussal. És megfeszített diplomáciai munkát – Pécs után kicsit az egész ország villódzó neonfényekkel szabdalt kirakatba kerül. (E fények spektrumáról az elmúlt hetek nyugati sajtójában „némi” ízelítőt kaptunk.) Egy biztos kézzel végig vitt soros elnökségnek konkrét, kézzelfogható primer előnyei természetesen nem lesznek, nem is lehetnek, Urambocsá’, nem lesz tőle hirtelenjében a székelyeknek területi autonómiájuk, annál inkább segíthet azonban a Gyurcsány-éra hazugságipari és országleépülési attrakciójának - melyre Brüsszelben még élénken emlékeznek - elfeledtetésében. Akárhogy is nézzük, ez a feltételezett, elsősorban diplomáciai siker az EU-tagságot még mindig igenlő honfitársainknak, de az eleve némi euroszkepticizmussal átitatott vagy az elmúlt években azzá lett magyaroknak egyaránt eminens érdeke. Előrebocsátva, hogy nem tévesztem össze az Európai Unió Tanácsát (melyet mostantól fél évig elnököl Magyarország) az Európai Parlamenttel, ezt a féléves elnökösködést legérthetőbben mégis egy parlamenthez tudom hasonlítani, nevezetesen a miénkhez: ottani szerepünk hasonló lesz a magyar törvényhozás éppen a pulpituson ülő „soros” elnökének/alelnökének tevékenységéhez, aki ugyan előre meghatározott napirend szerint vezeti a T. Ház ülését, de ő maga akár törvényjavaslattal is élhet, s ha kellőképp határozott, a felmerült vitákat saját hatáskörben is lerendezheti, elegánsan, anélkül, hogy összetrombitálná a Házbizottságot. Hogy befejezzem a párhuzamot: hat hónap múlva kiderül, hogy hazánk, ezen a számunkra vadonatúj, brüsszeli-budapesti-gödöllői poszton, a kőkemény

Kövérre

, a csetlő-botló

Jakab Istvánra

, a mindig megfontolt

Balczóra

vagy a mi szögedi büszkeségünkre,

Ujhelyire

hasonlított-é leginkább?

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.