Kultúra

Ivana Ristov: „Szerbiában csak a műfordításból nem lehet megélni”

Ivana Ristov: „Szerbiában csak a műfordításból nem lehet megélni”

2010. október 18., hétfő
Ivana Ristov: „Szerbiában csak a műfordításból nem lehet megélni”

Mi késztet egy 18 éves szerb lányt, hogy minden előzetes tudás és ráhatás nélkül magyarul kezdjen el tanulni a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszékén, aztán pedig felcsapjon műfordítónak? Ivana Ristovval, a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál résztvevőjével az Alabárdosban rendezett záróbulin erről beszélgettünk.

– Az angolt szerettem volna beírni, de nem sikerült – kezdi

Ivana

–, így esett a választásom a magyarra. Előtte soha, semmilyen kapcsolatban nem voltam a nyelvvel, és Magyarországon sem jártam. Egy rokonom kiderítette - erről édesanyám sem tudott -, hogy a dédnagymamám zentai származású. Ő bizonyára tudhatott magyarul. Gondoltam, nincsenek véletlenek. Nagyon érdekes volt a nyelvtanulás, mert 2000-ben, amikor beiratkoztam, a nulláról indultam, és minden új volt számomra.

– Mit gondoltál, szerb környezetben hogyan fogod tudni hasznosítani a magyar nyelvtudásodat, mihez kezdesz vele?

– A legjobb barátnőmnek volt egy cége, sokat utaztak Magyarországra. Úgy voltam vele, ha semmi más nem jön össze, beállok hozzájuk, hátha hasznát veszik magyar nyelvtudásomnak. Másodsorban azt is láttam, hogy a volt keleti blokk országai közül Magyarország az elsők között jut be az EU-ba, így Szerbiában is – amely ugyancsak oda igyekszik – felértékelődik a magyar nyelvtudás, hasznossá válhatnak a magyar kapcsolatok.

– Már egyetemista éveidben próbálkoztál műfordítással?

– Igen, az első költő, akitől fordítottam, a vajdasági

Böndör Pál

volt. Most a hétvégén ő is fellépett a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon. Úgy találkoztunk, hogy nem volt hely, s én, aki ültem, felajánlottam neki a helyemet. Nem vagyok olyan öreg, válaszolta. Ekkor beszédbe elegyedtünk, és elmondtam, ő volt az első költő, akit szerbre fordítottam. Munkám a Híd című újvidéki irodalmi folyóiratban jelent meg. Nagyon megörült, tudott róla, bár eddig még sose találkoztunk. Később

Petrivel

próbálkoztam, de rájöttem, hogy a líra túl nehéz számomra, ezért átálltam a prózára. A kortárs szerzők foglalkoztatnak, mert az ő nyelvüket értem, egy múlt századi író nyelve és világa túl bonyolult, őket nem érzem a magaménak.

– Aztán következett a budapesti Balassi Intézet ösztöndíja és két év a magyar fővárosban.

– Igen, csodálatos volt. Ahogy befejeztem az egyetemet, megpályáztam és meg is nyertem az ösztöndíjat a hungarológus továbbképzésre, majd a műfordításra.

– Itt készült el első könyvfordításod is?

– Megismerkedtem

Kiss Noémi

fiatal írónővel, aki a tanárom volt a Balassiban. Az ő novelláskötetét ültettem át szerbre. Óriási előnyt jelentett, hogy fordítóként ismertem a mű szerzőjét.

– Kiket fordítottál még?

Háy Jánost

, ő volt a „mestermunkám”. A Gézagyerek című drámáját fordítottam le, a Pityu bácsi fiát pedig két éve, az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban is bemutatták. Egy irodalmi esten ismerkedtem meg a szerzővel, s elmondtam neki, hogy egyik műve lesz a szakdolgozatom témája. Nagyon megörült, s megmaradt a kapcsolat közöttünk. Egyszer írt egy e-mailt, hogy az egri színház Újvidékre látogat, lenne-e kedvem lefordítani a Pityu bácsi fiát. Óriási kihívás volt ez számomra, természetesen elvállaltam.

– Főállásban vagy műfordító?

– Jó lenne csak ezzel foglalkozni, de Szerbiában nem kivitelezhető, nem lehet megélni belőle. Jelenleg egy ügyvédi irodában dolgozom, s a magyar nyelvtudásom miatt helyeztek át Belgrádból Újvidékre, hogy tartsam a kapcsolatot az itteni és a magyarországi ügyfélkörrel. Nincs sok szabadidőm, és egyre nehezebb az irodalomra is foglalkoznom. Egyetemista koromban mindent fordítottam, most nagyon szelektálnom kell. Két irodalmi fesztiválon is részt veszek, a Kultúrcsempész Sínbusz és a kikindai Short Fesztiválon. Ez utóbbi azért érdekes, mert 2006 óta rendezik meg, és az a célja, hogy ráirányítsa a szerkesztők, kiadók, alkotók figyelmét a rövidprózára, mely meglehetősen mostohán kezelt műfaja lett az irodalomnak. Kelet-Közép-Európa egyik legsikeresebb rövidpróza fesztiválja a kikindai, amelyen eddig 12 országból (Magyarországról is) több mint 90 meghívott vendég vett részt.

– Kiket fordítasz szívesen, vannak-e kedvenceid és hogyan történik a szövegek kiválasztása?

– Mint mondtam, jelenleg időhiány miatt nem tudom naprakészen követni a magyar irodalmi eseményeket.

Orcsik Rolandtól

- aki a Sínbusz Fesztivál szervezője – szoktam kapni fordítandó szövegeket, de én is megtalálom a számomra érdekes alkotókat/alkotásokat. Nagyon szeretném például Háy drámatrilógiáját lefordítani, de Szerbiában nagyon nehéz kiadót találni drámák megjelentetésére. Talán valamelyik színháznak fogom majd felajánlani.

Nádas Péterrel

is leveleztem. Nagyon megtetszett a Saját halál című megrázó műve, azt szeretném átültetni szerbre. Vizuális és irodalmi élmény keveredik benne, egy nagy író számol be a halál utáni tapasztalatairól.

– Ezek után – úgy tűnik – mégis hű maradsz a műfordításhoz.

– Nagyon nem szeretném abbahagyni, reméljük, ez nem is következik be.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.