Alkotmányozás és politikai kultúra

A hatályos alkotmány tartalmilag szerintem sem tökéletes, én sem vagyok vele megelégedve, de alkotmányunk igazából a politikai elitcsoportok politikai kultúrája miatt bizonyult impotensnek.

Sandi István azzal zárta minapi cikkét (

2010: nyugdíjba küldött Alkotmány?

), hogy a 2010-es esztendő legnemesebb feladata lesz az Új Alkotmány megalkotása, ami mellett sok érvet fel is sorakoztat. Magam egyáltalán nem vagyok ellene egy új alkotmánynak, ám rendkívül szkeptikus vagyok. A hatályos alkotmányt ez évben, vagy később a következő kormányzati ciklusban nyugdíjba küldeni előszöris csak úgy lehet, ha az Országgyűlés aktuális kétharmadnyi többségének megvan az alkotmányozó akarata, és ezen akaratok egybe is vágnak. Kétharmados többséget produkálhat a jobboldal (Fidesz + Jobbik), önmagában a Fidesz vagy - a politikai törésvonalakat áthidalva - a jobb- és baloldal együtt. Őszintén szólva a jobb- és baloldal közötti alkotmányozó konszenzusnak nem látom realitását, de még a Fidesz és a Jobbik közötti megállapodás is igen kétséges a két párt közötti elvi-ideológiai távolság (például a Szent Korona közjogi-alkotmányos szerepe vagy a Nemzeti Számonkérő Központ ötlete) miatt. Maradna hát a Fidesz kétharmados többsége, aminek viszont a valószínűsége kérdőjeles, de ha a Fidesz szert tenne is rá, kérdés, hogy már most létezik-e a Fidesz (és bármely más párt) kiforrott koncepciója az új alkotmányról. A baloldal Orbán és a Fidesz alkotmányos államcsínyétől fél, attól, hogy Orbán Viktor kellő többség birtokában alkotmányosan bebetonozná magát és pártját a hatalomba, és véglegesen kiszorítaná a politikai életből a baloldalt, ezért a baloldal egy esetleges egyeztetésen Orbán elképzelt teljhatalma hatalmi ellensúlyának alkotmányos garanciáiért hadakozna. A jobboldalon sem jobb a helyzet, mert ott főleg az elmúlt évek rossz tapasztalatai alakítják közvetlenül az alkotmányos töprengéseket. Ahogy azt Sandi István is írja: amíg a parlamenti többség fennáll, a köztársasági elnöknek nincs joga feloszlatni az Országgyűlést; a parlamenti többség havonta eljátszhatja a konstruktív bizalmatlansági indítványos színjátékot akkor is, ha az mindennek nevezhető, csak konstruktívnak nem; a Parlament önfeloszlatására a kormány

birtokosai semmilyen hajlandóságot nem mutattak stb. A jobboldali alkotmányozási elképzelésekkel szemben is fenntartásaim vannak. Sokan várják egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, ami még az MDF 1988-89-es rendszerváltó elgondolásaiban gyökerezik, és 2006-tól a „Kossuth tériek” egyik fő követelése volt. Ha a parlamenti jobboldal össze is hozna egy új alkotmányt, az alkotmányozó nemzetgyűlés programjával minden további nélkül revolverezni lehet azt! Itt jutunk el a hatályos alkotmány „sztálini” jellegéhez, amiről Sandi István is ír. A jobboldal főleg radikális térfelén magától értetődően tartják a hatályos alkotmányt illegitimnek, de nemcsak 1949-es születése és – ezért – „sztálini” jellege miatt, hanem mert már az 1949 előtti alkotmányos változásokat is illegitimnek tekintik azért, mert szerintük a köztársaság 1946-os kikiáltása is illegitim aktus volt: Magyarország megszállás alatt állt, nem rendelkezett szuverenitással, és a köztársaság kikiáltását nem erősítette meg népszavazás. A kép itt úgy teljes, hogy magát az 1989-es rendszerváltást, az akkori radikális alkotmánymódosításokat és az 1990-es választást még az 1991-ig tartó szovjet katonai jelenlét (megszállás) miatt külön is illegitimnek tartják, amiből az a radikális pozíció kerekedik ki, hogy nemcsak a hatályos alkotmány illegitim, hanem az 1989-től létrejött komplett politikai berendezkedés, beleértve az azóta rendezett választásokat, és a választásokkal hatalomra került kormányokat. Vagyis a 2010-es alkotmányozó többség által megalkotott új alkotmány is illegitim lenne!! A jelenlegi alkotmányt és politikai berendezkedést elutasító jobboldali álláspontok sem harmonizálnak feltétlenül. Azok számára, akik 1946-ig vezetik vissza az alkotmányos-közjogi illegitimitást, egyáltalán nem magától értetődő az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásának programja, mert úgy gondolják, hogy automatikusan újraérvényesíthető a „történelmi” magyar alkotmány, kezdve a monarchia visszaállításával… Személyes beszélgetésekből eredő tapasztalataim is azt mondatják velem, ne legyenek illúzióink. Azok, akik az 1946 előtti alkotmányos viszonyokba akarnak életet lehelni, posztkommunista nem tudom én micsodának, magyarellenesnek, de legalábbis nem normálisnak tartják azokat, akik nem osztják álláspontjukat. Ebben a kitüntetésben magamat is részesülni láttam, látom, azon egyszerű oknál fogva, hogy úgy gondolom, minden alkotmány akkor érvényesül, akkor „él”, ha a társadalom többsége többé-kevésbé a magáénak tartja. Véleményem szerint nyugodtan lehet apellálni az 1946 előtti alkotmányos viszonyokra, a történelmi alkotmányra, de igen kérdéses egy ilyen alkotmányos változás társadalmi támogatottsága. Hányan lennének hívei a királyság visszaállításának? A jobboldalon uralkodó ideológiai anarchia mellett a politikai kultúra is igen problematikus. Egyetértek azzal, hogy a hatályos alkotmány sok mindent nem szabályoz, de kétlem, hogy egy precízen, szinte mérnöki pontossággal kidolgozott új alkotmány megfelelő gyógyír lenne a politikai stiklikre. A hatályos alkotmány tartalmilag szerintem sem tökéletes, én sem vagyok vele megelégedve, de alkotmányunk igazából a politikai elitcsoportok politikai kultúrája miatt bizonyult impotensnek. Tegyük fel, hogy a kilencvenes évek közepén megvolt alkotmányozási szándék (volt ilyen!) sikeresnek bizonyul, és 1998-ra vagy 2002-re új és akár népszavazással is szentesített alkotmány született volna. Nyakamat teszem rá, hogy Sólyom Lászlóval, Bihari Mihállyal és Paczolay Péterrel kezdve, Bragyova Andráson és Lövétei Istvánon át Pokol Béláig bezárólag nem gondoltak volna a konstruktív bizalmatlansági indítvány olyan cizellált rögzítésére, amely kétséget kizáró módon tette volna lehetetlenné Gyurcsány Ferenc és az MSZP trükközését. Miért? A józan ész miatt. Józan paraszti ésszel ugyanis elképzelhetetlen, hogy éppen a Magyar Köztársaság miniszterelnöke csináljon bohócot a konstruktív bizalmatlansági indítvány alkotmányos intézményéből, vagy hogy – még előtte – az Őszödön tettestársnak bizonyult parlamenti frakció szavazzon utóbb bizalmat a tettesnek. Mint ahogy az is felülmúlta az 1989-es alkotmányozók (alkotmánymódosítók) fantáziáját, hogy a Magyar Köztársaság elnöke (Göncz Árpád) nemcsak hogy nem írja alá a médiaelnökök felmentéséről szóló miniszterelnöki előterjesztést, hanem némasági fogadalmat tesz a mérlegelés alkotmány biztosította jogára alapozva, ezért a miniszterelnök (Antall József) ahhoz az abszurd megoldáshoz kénytelen nyúlni, hogy megkérdezi az Alkotmánybíróságot, hogy a köztársasági elnöknek meddig (!!) van alkotmányos joga mérlegelni a döntést. Antall indoklása szerint "az elnöki döntés akárcsak hozzávetőleges időbeli korlátainak meghatározása nélkül adott esetben lehetetlenülhet a Kormány szándéka", és így a köztársasági elnök hallgatása révén - anélkül, hogy az elnök a kinevezés megtagadásának alkotmányos feltételeiről állást foglalt volna - ugyanolyan helyzet keletkezik, mintha megtagadta volna a kinevezést… Az Alkotmánybíróság dodonai döntése az volt, hogy a köztársasági elnök kinevezési jogkörébe tartozó döntést olyan „ésszerű” határidőn belül köteles meghozni, amely annak megállapításához szükséges, hogy a kinevezés alkotmányos feltételei fennállnak-e. Kérdem én: ha a politikai elit, s benne a közjogi méltóságok politikai kultúrája megengedi, hogy Göncz Árpád és Gyurcsány Ferenc itt említett lépései precedensértékűek legyenek, akkor ki az az alkotmányozó, aki képes előre látni jövőbeni alkotmányos huncutságokat, és az új alkotmányba eleve beépíteni a megfelelő fékeket?