Vélemény

A délvidéki vérengzés évfordulóján

A délvidéki vérengzés évfordulóján

2009. január 24., szombat
A délvidéki vérengzés évfordulóján

A szerb politikai vezetésektől az elmúlt századokban nem volt idegen a radikális és brutális megoldás. Elég csak 1848-49-ben, vagy 1944-45-ben elkövetett etnikai tisztogatásokra gondolnunk, de alig több mint egy évtizede hasonlóképpen jártak el a koszovói albánokkal szemben is. Vajon ezek a „balkáni" módszerek mennyire egyeztethetők össze az EU szellemiségével és a magyar-szerb politikai kapcsolatokba és múltszemléletbe hoznak-e fordulatot a csatlakozási tárgyalások? A Vajdaságban megjelenő magyarellenes falfirkák és a magyarokat ért fizikai támadások nem tekinthetők a legjobb előjelnek.

Több vajdasági magyar civil szervezet javasolta

, hogy január huszonharmadika legyen a délvidéki magyar népirtás emléknapja. 1945-ben ugyanis ezen a napon jugoszláv katonai egységek a dél-bácskai Csurogon - a „kollektív bűnösség" elvére hivatkozva - miután mintegy háromezer magyar és német lakost meggyilkoltak, elűzték otthonaikból a magyarokat és koncentrációs táborba gyűjtötték őket, a település katolikus templomát és temetőjét földúlták, utóbbi helyén később szeméttelepet alakítottak ki. A 1944-45-ös délvidéki vérengzés és az ott élő magyarság háborús bűnössé nyilvánításának alapja az 1942-es újvidéki razzia volt. Ekkor ugyanis az 1941 tavaszán ismét Magyarországhoz került városban és a környező falvakban a partizánakciók megtorlásaként több mint háromezer - többségében szerb és zsidó - polgári személyt mészároltak le magyar csendőr és katonai alakulatok. A magyarországi és a vajdasági fölháborodás és politikai botrány következtében a razziát irányító tisztek egy részét Magyarországon 1943-ban, más részét a háború után Jugoszláviában törvényesen felelősségre vonták és elítélték. A második világháború helyi eseményeinek lezárulása után 1944 októberében a jugoszláv hatóságok katonai közigazgatást vezettek be Bácskában, Bánátban és Baranyában, s kezdetét vette a német és magyar lakosságot egyaránt sújtó megtorlás. Az 1945 januárjáig tartó öldöklésnek a legvisszafogottabb becslések szerint is tizenöt-húszezer áldozata volt. Ez a szám azonban több kutató szerint is elérhette a negyvenezer főt. A délvidéki magyarság sorsa azonban a terror befejezése után is bizonytalan maradt, hiszen a jugoszláv kormány fölvetette a magyarok - legalább részleges - kitelepítésének tervét. Ennek a lehetőségnek a komolyságát az is alátámaszthatta, hogy 1945-ban Csehszlovákiában a politikai vezetés megfosztotta állampolgárságuktól a magukat magyarnak vallókat, a németek kitelepítése pedig valamennyi kelet-európai államban napirenden volt. Az 1980-as években meginduló kutatások eredményeként (így például Matuska Márton, Cseres Tibor, Mészáros Sándor, A. Sajti Enikő, Forró Lajos tény- és dokumentumföltáró kutatásai nyomán) a délvidéki vérengzés eseménytörténetéről, indítékairól és tragikus következményeiről egyre több információ jutott úgy a történész szakma, mint a közelmúlt iránt érdeklődő szélesebb közvélemény elé. A délszláv állam huszadik századi nemzetiségpolitikája nem mentes ellentmondásoktól. Az első világháború utáni „kötelező" magyarellenesség után a második világháborút követő időszakban a „proletárinternacionalizmus" mint ideológiai elem sem volt elég a magyar-délszláv nemzetiségi ellentétek fölszámolásához, sőt a szovjet uralom alatt álló kelet-európai blokk és a titoi Jugoszlávia közötti szakítás csak tovább mélyítette azokat. A „jugoszlavizmus" évtizedeit követően a több nagy és kisebb nemzet(iség) alkotta államon belüli nemzeti törekvések és nemzetállami igények a kelet-európai kommunista diktatúrák bukása után kerültek megfogalmazásra. Ennek következtében a jugoszláv állam széthullott, s egykori magja, Szerbia az utóbbi években is súlyos területi veszteségeket könyvelhetett el (Montenegró, Koszovó). Szerbia nemrégiben bejelentette csatlakozási szándékát az Európai Unióhoz. A tagállamok vezetőinek egy része - így a magyar kormány - támogatásáról biztosította déli szomszédunkat, mások óvatosabbak, s kétségeiknek - ha nem is markánsan - hangot adnak. Kérdés, hogy a több évszázados, generációkon átívelő és nemzedékről nemzedékre megismétlődő etnikai alapú konfliktussorozat hogyan kezelhető. Hiszen a szerb politikai vezetésektől az elmúlt századokban nem volt idegen a radikális és brutális megoldás. Elég csak 1848-49-ben, vagy 1944-45-ben elkövetett etnikai tisztogatásokra gondolnunk, de alig több mint egy évtizede hasonlóképpen jártak el a koszovói albánokkal szemben is. Újabb kérdések: ezek a „balkáni" módszerek mennyire egyeztethetők össze az EU szellemiségével és a magyar-szerb politikai kapcsolatokba és múltszemléletbe hoznak-e fordulatot a csatlakozási tárgyalások. A Vajdaságban megjelenő magyarellenes falfirkák és a magyarokat ért fizikai támadások mindenesetre nem tekinthetők a legjobb előjelnek. Úgy tűnik, a harmadik évezred küszöbén történelmi sorsszerűség és kényszer a magyarság és a szerbség politikai együttműködése, s ezzel a Kárpát-Balkán régió északi részének európai integrációja. A közös történeti múlttal való reális szembenézés igénye, az egykori ellentétek, valamint a máig hordozott sérelmek és a gyász nehéz kiindulópont. Hatvannégy évvel a délvidéki magyarok tízezreinek életét követelő vérengzés befejezése után legalább egy közös megemlékezés elkélne. Úgy vélem - már csak csatlakozási tárgyalások mielőbbi sikere miatt is -, hogy a szerb államnak a mindmáig (háborús) bűnösként elkönyvelt áldozatok hivatalos rehabilitációja és a délvidéki magyarság megkövetése elodázhatatlan és elkerülhetetlen feladata kell(ene), hogy legyen.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.